A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-02 / 31. szám
ÉGTÁJAK Babits Mihály Elza pilóta (részlet) Kétszer huszonnégy óra múlt el. Elza a pályaudvarról tért haza. Dezső menetszázadát kísérte ki. A búcsúnak szívettópőnek kellett volna lennil Hisz könnyen lehetett végső és végleges! Elza is bevonul! Ki tudja összeesik-e valaha, ugyanazon időre, a kettejük szabadsága? Még ha mind a ketten élnek és hazajönnek is! S ha különös véletlenből összeesnék: mennyi minden más akadály tolulhat még az ilyen találkozások elé! Az idő véletlenén túl a hely véletlenei. Városok pusztulhatnak, utak zárulhatnak, hírek apadhatnak, semmi sem bizonyos... Ahol két frontkatona búcsúzik, minden valószínűség szerint örökre búcsúzik. Hacsak valóban egy helyre nem osztották be őket... Mégis be kell vallani, hogy amit Elza érzett, mikor a katonavonat lassan megdöccent s megindult, az nem tisztán a válás fájdalma volt. Inkább valami ellentétes érzés: az egyedül maradás fölszabadulása!... Ha őszintén magába tekintett, nem tagadhatta el, hogy valóságos türelmetlenséggel várta ezt a percet. Megkönnyebbedós volt, mikor a kocsisor mozgása kitépte a fiú kezét az övéből, s Dezső arca nyílegyenes surranással tűnt el a kisebbedő ablak vonal párhuzamosában. A pályaudvart a búcsúzások hangulata öntötte el. Szülők vezették ki gyermekeiket, asszonyok pár hetes férjeiket, akiket nem fognak látni többé. Mégis, noha ez a válás sokkal reménytelenebb volt, mint régibb háborúk idején, távolról sem látszott, hogy akkora fájdalmat okozna. A megszokás elvette a fájdalom élét. — Közös sors, és bele kell nyugodni. Egy gyermeklány, aki nagy szál bátyját kísérte ki, nyugodtan s kissé gúnyosan támogatta könnyező anyját, a meghatódás legkisebb jele nélkül. — Nemsokára ón is megyek — dicsekedett, némi megvetéssel hangjában a nagy mélák bátyja iránt: aki teljesen elórzókenyedve, föl-fölbuggyanó zokosággal lépett a fölhágóra. így volt a fiatalabb korosztályoknál: a bús serdülőknél, akik még nem nyugodtak bele, hogy elszakadjanak gyermekkoruktól, a szelíd és otthonos világtól, amelyben felnőttek. De az idősebb katonák legtöbbje már külön életet ólt, frontóletet, s e békés világhoz semmiféle belsőbb kapocs nem kötötte. Az egész front mögötti országot csak valami kiránduló- vagy szórakozóhelynek tekintették, ahonnan, néha kissé korán és sajnálkozva, gyakran bizony kedvük ellenére, de mégiscsak hazamentek, mikor a frontra mentek. Ezek szórakozottan hallgatták a kísérő szülő, rokon vagy feleség obiigát kesergósót, hangos örömmel üdvözölték a kocsiknál viszontlátott csapattársaikat, s lelkileg máris elutaztak, messze voltak. — Mennek, mint a birkák — mondta Dezső. De ő is csak ment, mint a birka. Elza igazában alig várta, hogy menjen. Dezső nagyon derék és szeretetre méltó fiúcska volt; mégis Elza túlságosan is fölényben érezte magát vele. Naívsága és egyszerűsége valósággal idegesítette. Ezt a két napot majdnem egyfolytában együtt töltötték. Elzának észre kellett venni, hogy a fiú egyoldalú rajongása s mindig egyforma kifakadásai fárasztják, és türelmetlenné teszik. Noha többnyire a saját szavait és nézeteit visszhangozták... Egyedül akart volna már maradni. Számot vetni önmagával, reménytelenné vált ideáljaival, fordulóra jutott életével. Önmagára volt kíváncsi. Dezsőt kívülről tudta már... Dezsőt valami romantikus nimbusz övezte: a halálra jegyzett fiatal tehetség, a rosszkor született, kiéletlen és pusztulásra ítélt fórfizseni romantikája. Ennek a romantikus varázsnak nagy része szétoszlott most, hogy Elzának magának is be kellett vonulnia... És... úgyis válni kell, hát minél előbb!... Mégis együtt töltötte ezt a két napot a fiúval, jóformán percről percre; éjjel is vele maradt, szinte reggelig... Nem lehetett tudni, mennyi dac volt ebben; dac az anyja ellen; az apja nem számított. Kamuthy úr dohogó, de erélytelen apa volt; kicsiségekért dohogó, de fontosabb és problematikusabb esetekben inkább úgy tett, mintha észre sem vett volna semmit... A lány úgyis bevonul, s Kamuthy úr szinte már nem létezőnek tekintette, "leírta", ahogy üzletileg mondják, kihagyta életének számításaiból. Egyszerűen nem vett hát tudomást leányának feltűnő éjszakázásairól, s ha Lívia másnap panaszkodott, könnyű vállvonással ment túl a dolgon. — Biztosan valami zsúron volt... valamelyik barátnőjénél... Hadd mulasson, amíg itthon van... — De miért titkolja előlem... az anyja elől? Azelőtt nem szokott zsúrozni... Azelőtt mindent elmondott nekem... S Kamuthynó egész éjjel ébren várta Elzát, minden figyelmét az előszobaajtó körüli neszekre összpontosítva, olyan szörnyű szorongásban, hogy még Kamuthy úrnak is feltűntek arcán az álmatlanság és sírás nyomai. — Mit fog majd csinálni, ha katona lesz a lánya? Mikor már egy éjszakai kimaradásától ilyen boldogtalan? Nagyobb kegyetlenséget nem mondhatott volna. Kamuthynét éppen az gyötörte, hogy most, mikor leányától meg kell válnia, talán örökre, még ezekben az utolsó hetekben is alig lehet vele! Még este sem, meg éjszaka sem... Elza azonban nem törődött anyja kínlódásával... Nem sokkal inkább érdemelt-e szánalmat és törődést Dezső?... Dezső, aki indult vissza a frontra, az életveszélybe... S Elza Dezsőnek adta az órákat, melyeket anyjától megtagadott... Dac volt ez, de egyúttal szánalom, és mégiscsak szeretet... Mégiscsak szerette ezt a kedves és tehetséges fiút, kire a Természet oly rosszkor és hiába pazarolta a szellemi fogékonyság mindig kétes értékű ajándékát, s akinek minden gondolata meleg viaszként az ő lelkének érintései szerint formálódott... Egy kicsit anyja volt neki: ingerült és mégis gyengéd... Bármennyire kívánta a magányt, nem tudott tőle egyetlen percet sem elvonni, sem egyetlen kegyet megvonni... Az első emlékezetes éjszaka, mikor Kamuthynó a lógbarlangi izgatott est után hajnalig hiába várta haza lányát, sokkal ártatlanabbá folyt le, mintsem Elza sejteni engedte. A két fiatal az egyetemi könyvtár gázbiztos termeiben találkozott, s onnan kiszabadulva, késő éjjel lekanyarodtak a folyópartra némi friss levegőt szívni a 16 A HÉT
