A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-02 / 31. szám
FIGYELŐ Néptáncmozgalmunk újabb eredményei Mintegy tíz éve összegeztük a hazai magyar nemzetiségi nóptáncmozgalom gondjait, bajait, eredményeit. Tettük ezt akkor, amikor egy újabb generáció — Keszegh, Brandl, Valacsay, Morávek, Hégliné, Valacsayné, Hodek, Richterčík, Karsayné, Furik, Pribék, Mitró, Péter, Tóbisz stb. — alkotásai irányzatokat meghatározó hatással bírtak, illetve, amikor a generáció munkájának eredményeként a felnőtt és gyermek táncegyüttesek egymástól eltérő, önálló arculattal bíró művészeti együttesekké fejlődtek. Mi eredményezi ezt a másságot, ezt az alkotói sokrétűséget, hogy a munkájuk, az alkotásaik alapanyagát azonos hagyományok, azonos táncos, zenei hagyománykincs alkotta, és eredményében mégis minden alkotás más és más lett? Két lényeges dolog. Az alkotók egyéniségüknek megfelelően fogalmazták meg a táncban és a zenében a gondolataikat. Tudásukban, szakmai felkészültségükben arra a szintre jutottak, hogy az anyagismeret elsődleges szentsége a "csak tiszta forrásból", már lényegük, gondolkodásuk természetes velejárójává vált. Tisztaságukban ismerték a hagyományos néptáncokat, az eredeti népzenei anyagot, tanulmányozták azok szerkezeti struktúráját, kutatták a zenekíséret módját, és ezen "törvényszerűségek" ismeretének birtokában alkottak. Az előző évtizedek néprajzkutatói munkájának eredményeként ennek a generációnak már könnyebb volt az eredeti hagyományos tánc-, viselet- és zeneanyaghoz jutnia, mivel a magyar néprajzkutatás birtokában nemzetiségi táncainkról készült filmeket átmásoltattuk videoszalagra. így ezek az anyagok az alkotók, a csoportokat fenntartó szervek és módszertani intézetek birtokába kerülhettek. A koreográfus tehát a felvételekről folyamatosan tanulmányozhatta az eredeti táncosok előadását. A videoszalagról az alkotó pontosan megtanulhatta a hagyományhordozóktól a táncot, megfigyelhette mozgásstílusukat, elleshette a táncolás adta élményt, a motívumok cifrábbá, díszítettebbó tételének színskáláját, az egymással táncolok kapcsolatának kialakulását. Elleshette azokat az apró kis jellegzetességeket, azokat a sziporkázó pillanatokat, amelyek egy-egy táncos, illetve zenész egyéniségének megfogalmazásánál nélkülözhetetlen segítséget jelentettek. Azt, hogy ebben az űj alkotói generációban kinek-kinek milyen szeme és füle volt az eredeti táncos, illetve zenész táncában, zenéjében rejlő másság meglátásához, meghallásához, és tehetsége saját alkotásában ezt megfogalmazni, tökéletesen tükrözték a felnőtt, illetve gyermek táncegyüttesek országos versenyén, Zselizen, az utóbbi évtizedekben bemutatott versenyműsorok. A versenyek, az eredmények értékelésekor már sokszor leírtuk, hogy a néptáncmozgalmunk jó irányba fejlődik, és megfelel a közép-európai szintű igényeknek. Az alkotói irányzatok sokszínűsége az eredmények egyik bizonyítója, a másik pedig az előadó táncosok és zenészek szakmai felkészültsége. E szakmai felkészültség jellemzője a táncosnál, a tánctechnikai készség és képesség magasfokú fejlettsége, a bizonyos tájegység anyagának pontos elsajátítása és teljes birtokbavétele. A zenésznél a paraszti muzsikálás jellegzetességének eltanulása, a zenének és a táncnak szoros kapcsolódása, a tánckíséretnek olyan szintű "szolgáltatása", amikor előadás közben a zenész már-már együtt táncol a táncossal. Röviden: színpadi és táncházi előadói alkotásban a kívánt szintű eggyé válás. Míg az alkotó koreográfusoknál és zeneszerzőknél a hagyományos anyag hozzáférhetőségének egyszerűbbé, úgy is mondhatnám természetes igénnyé válása volt a fejlődésre döntő hatással, addig az előadóknál a táncházak meghonosodása, elszaporodása hozta meg az eredményt. S mindezt teljes egészében a belső igény, a nemzeti múlt e kultúráinak tökéletesebb elsajátítása utáni vágy eredményezte. A táncosok — egy-egy csoport néptáncosai — többre vágytak, mint a színpadi kompozíció figuráinak, mozgáskincsének az adott kompozíció céljára szükségesen lemerevített, megkötött ismételgetésére. Társadalmunk szellemi fejlődése, a nemzeti-nemzetiségi hovatartozás tudatának megerősödése, az igényelt gyökérkeresés, a múlthoz kapcsolódás szükségességének tudatosítása volt az előidézője. Persze ez így nagyon leegyszerűsített megfogalmazás, meghatározás, de mindenki saját élményanyaga alapján továbbgondolhatja... Ennek a szellemi és nemzeti újraéledésnek a néptáncélet megújhodásához kapcsolódó eredménye a népzene parasztzenekari, táncházzenekari újraéledése is. Nálunk, a szlovákiai magyar nemzetiségnél ez is a 20. század utolsó harmadának a produktuma. Ebben az időben jöttek létre új megfogalmazásukban a paraszt-, illetve a táncházi zenekarok (a Varsányi, a Ghýmes, a Csámborgó, a Csalló, a Pántlika, a Tátika, a Csurgó, a Csiholok stb.). Ezek a zenei közösségek — hasonlóan a néptáncközösségekhez — a hagyományos néptánc mindenkori kísérőzenéjének hagyományhü feltárását, újrateremtését vállalták. Igyekeztek a hagyományból kiszűrni a 19. század utolsó harmadától kezdődően reárakódott, a hagyományos zenei anyag igazi arculatát megmásító, a magyarságtudat helyett a magyarkodás felé tolódó nemzetieskedő, mesterkélt idegen hatásokat. És egyszer csak e téren is kiderült, micsoda ritka értékek rejtőznek, szunynyadnak a zenei felszín alatt. Mára, alig egy két évtized alatt bebizonyosodott, hogy a parasztzenekarí muzsika, a táncegyüttesi kíséret a legjobb és a legtermészetesebb megoldása a színpadi és táncházi megnyilvánulásnak. S emellett a funkciója mellett önálló életre is képes, amit koncertek, hanglemez- és rádiófelvételek sokasága bizonyít. , (Folytatjuk) TAKACS ANDRAS Fotó: a szerző A HÉT 11
