A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-26 / 30. szám
SZABADIDŐ Bezártad az ajtót, drágám? Szeretem Izabellát. Már amennyire Izabellát szeretni lehet... Kedves, szelíd, jóságos teremtés. Olyan, aki tűzön-vízen át követi azt a férfit, akinek egyszer hűséget fogadott. Ugye mondanom sem kell: az a férfi én vagyok! Engem követ hűségesen évek óta, le nem szállna a nyakamról! Mindig hozzá hasonló anyára vágytam. Érdeklődőre, pátyolgatóra, babusgatóra, aki tízszer megkérdi "bölcsődébe" indulás előtt, hogy van-e nálad zsebkendő, drágaságom, nem felejted-e ki táskádból a tízórait? Ám a feleségemet teljesen másként képzeltem el... Önálló, szexcentrikus nőt szerettem volna, aki engem is önálló, felnőtt, bármely dologban dönteni képes embernek tart. De azért mégis szerettem Izabellát. Oly ártatlanul bugyuta szegényke... Nem a jelenben él. Nem is a múltban. Talán valami romantikus lányregényben. Meg aztán a sok balga szokása mellett pénze is van! Az apja szép kis összeget hagyott rá! Igaz, mindeddig egy árva fityinget sem láttam belőle... Hozománya nem volt, mert titokban házasodtunk össze. Ugyanis az akkor még élő-viruló apa nyomatékosan tudtomra adta, hogy a magamfajta hozományvadász, ha paradicsomok potyognak az égből és összeáll a végső harsonaband, akkor sem kapja meg egyetlen, kedvenc leánygyermekét! Nem tagadom, az öreg rólam alkotott véleménye bizonyos fokig objektívnek volt mondható, csakhogy nem volt tisztában konok, önérzetes jellememmel! így lett az én pici, toprongyos, nincstelen Izabellám a feleségem. Csupán azért, hogy a zsugori vénember képébe vághassam: Na ki vagyok én? Na ki!? A papa valóban meglepődött, azonban zsugori alapállásán mit sem változtatott. Nem baj, öregfiú! — gondoltam akkoriban. — Hamarosan feldobod szépen a talpad, aztán, ha tetszik neked, ha nem, mindened a mienk lesz! Az enyém! Lebonyolíthattam végre oly rég áhított üzleteimet. Hittem én... Pedig az öreg tavaly előírásszerűén feldobta a talpát. Izabella nem engedett hozzányúlni a pénzhez! És ami még ennél is katasztrofálisabb: most sem enged... Most jól keresel, éldegélünk szépecskén, de ki tudja meddig megy ez így? — mondogatja. — Jöhet egy váratlan esemény: kirúghatnak a munkahelyedről, elgázolhat egy autó, kirabolhatnak vagy földrengés döntheti romba a házunkat. Akkor kihez fordulunk, mihez nyúlunk? — dorombolja az ő aranyos buksiját (mármint engem) simogatva. Ilyen ő. Mániákusan retteg az élettől, ha nem látja többszörösen biztosítottnak minden lépését, tettét, cselekedetét. Ha bezárom este az ajtót és mellébújok az ágyba, ő felkel és ellenőrzi újra, jól bezártam-e? Háromszor nézi meg főzés után a gázt, háromszor elmenés előtt az ablakot, s mint már említettem, tízszer érdeklődik a tízóraim felől, tízszer dugatja kezemet a zsebembe, vajon ott van-e a zsebkendő, és ki tudja hányszor figyelmeztet a metróbeli huzatra. Minthogy egyre hevesebben cukkoltak a haverjaim (pipogya papucsnak neveztek!), elhatároztam, mindenáron megszerzem Izabellától a pénzt. Tudom, követelődzéssel nem érnék nála célt. Elém állna és azt mondaná: Csak a testemen keresztül! Éppen ezért határoztam úgy, hogy a testén keresztül is megszerzem, ami a jussom! Igen, ha kell, hát megölöm! Persze a büntetést el szeretném kerülni... Hosszas töprengés után rájöttem a megoldásra. Mindent Izabella romantikus lelkére, félénkségére alapoztam. Egyszerűen kiábrándítom az életből, meggyűlöltetem vele környezetét, értelmetlenné teszek a szemében bármifajta tettet, cselekedetet. Mikor aztán eljut a csömör, az undor legfelső fokára, rábeszélem, legyünk együtt öngyilkosok! Ha ő nem hajlamos az ilyesmire, akkor senki! Persze mindennél fontosabb a búcsúlevél! Úgy kell megírnia, hogy engem a legkisebb mértékben se keverjen az ügybe! Valami hasonlónak kell a papíron állnia: "Meghalok, mert elegem volt az életből!" Mindketten ezt írnánk, külön-külön. Izabella halála után aztán az én levelemet szépen elemésztenék a szabadság lángjai. Különben nyugodt, csendes elmúlásban lesz része. Az altatótól elalszik az ember és kész... Mennybemenetele előtt rendezek neki egy gyertyafényes, hangulatos búcsúestét, sok szexszel, gyengédséggel fűszerezve, elvégre szeretem Izabellát, és sajnálom is a kis drágát... Szóval az est végén magunkba tápláljuk a halálos adag altatót, és... Illendően elföldelem őt, mint egy csapástól megroggyant özvegy, kinek fogalma sincs arról, hogy tehetett ilyet az ő egyetlene... Mindez csupán abban az esetben történhetne így, ha én, az altatóhoz megszólalásig hasonló, ám egészségre egészen ártalmatlan tablettákat nyeldesek le azon a bizonyos búcsúestén. Nem gond efféléket beszerezni. A búcsúlevél megíratása megmegy majd valahogy. Az öngyilkosságra való rábeszélés az, melynek stílusát, szerkezetét, pszichikai hatásait alaposan át kell gondolnom. Csak úgy van értelme a dolognak, ha nem veszi észre, hogy egy színjáték szereplője, és a rendező ott ügyködik körülötte. A tévével kezdem. Soha életemben nem érdekelt a híradó és hasonló kül- és belpolitikai műsorok, éppen elég volt nekem, amit az újságokban olvastam, de egy idő óta mégsem hagytam ki egyet sem. Hadd hallja, lássa a mellettem kötőgető Izabella, mily átkozottul kegyetlen a világ. Kezdetben alig-alig figyelt a képernyőre, azonban néhány nap múltán nem kis örömömre, időnként el-elmerengett egy-egy riporton, túszügyön, merényleten, lokális háborúskodáson. Olyan dolgok kezdték foglalkoztatni idri-piciri agyacskáját, melyekről a múltban nem hallott, azt sem tudta, hogy léteznek. Amikor a körmét is rágni kezdte, éreztem jó úton haladok. A hírműsorok után egyre gyakrabban beszélgettünk el a nagyvilág eseményeiről. Elmagyaráztam neki mindent kíméletlenül, mondataim át voltak itatva keserűséggel. Ennek meg is volt a hatása! Egy esetben megkért, hogy többé ne nézzük meg az efféle műsorokat. Nincs ereje együtt élni a világ agresszivitásával, mondta. Nagyszerű, gondoltam, vége a felvonásnak. Következhet a második: szűkebb környezetének meggyűlöltetése. Napról napra mérgesebben, idegesebben érkeztem haza a munkából, mert szerintem a ház előtt állandóan rólunk pletykálnak a szomszédok. Izabella persze jóízűen nevetett a dolgon. Képzelődöm, mondta, hiszen őt mindenki szereti, mindenkivel jóban van a környéken. Lehet, hogy téged szeretnek, motyogtam szomorkásán, de engem biztosan nem! Látnád a tekintetüket, amint ellépdelek előttük! Ezen ismét csak vihorászott az én kis feleségem. Ám másnap, amikor hazafelé jöttem a munkából, azonnal szemembe ötlött ablakunk függönye mögött gubbasztó törékeny alakja. A szomszédasszonyok szerencsére éppen a pádon trécseltek, és amikor elmentem mellettük, szokás szerint összesúgtak-búgtak a hátam mögött. Az effajta viselkedés természetesen reflexreakciója minden nőtársaságnak, ha egy jóképű férfi kerül a közelükbe. De Izabella ezt nem tudta. Ettől fogva bizonyítottnak hitte állításaimat. Többé nem köszönt a szomszédoknak... Csakhogy nekem ez még nem volt elég! Egy délután azzal jöttem haza, hogy az emberek azt pusmogják rólam, hogy én Izabellát csak a várható örökségért vettem feleségül. Sőt, háborogtam, még a rokonaidnak is ez a véleményük! Izabella szája tátva maradt ekkora badarságtól. Hogy állíthatnak ilyen, sírta el magát, hiszen nem is ismernek téged! Mit tudnak a mi szerelmünkről? Érdemtelenek a barátságunkra, mondta ki végül, amit vártam. Ezután se rokonnal, se szomszéddal nem érintkeztünk. Jöhet a harmadik felvonás! Ebben a mi saját, aprócska mikrovilágunkat kellett lezüllesztenem. Hogy a dolog folyamatos legyen, a második felvonásból indultam ki. Nem b'írtam megszabadulni a gondolattól, hogy pénzéhes csirkefogónak tekint a környeze-30 A HÉT
