A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-05 / 27. szám
MAGYAR—CSEH protestáns kapcsolatok (II.) Debrecenben végezte tanulmányait Ján Valesius, aki az 1711-es szatmári béke után Rétén tevékenykedett. A rétéi református gyülekezet ugyan megválasztotta lelkésznek Valesiust, de ő nem lett hűtlen cseh testvéreihez. Tekintélyét a cseh fiatalok javára úgy hasznosította, hogy magyarországi iskolákban taníttatta őket. Később ekeli, aranyosi, nemesócsai, nagykeszi lelkószkedóse idején sem feledkezett meg arról, hogy ő elsősorban a bujdosó csehek lelkipásztora. Azért, hogy az egyházat nem alkotó csehek számára is lelkészeket avathasson, felvette a Bohamicarum Episcopus címet, amely miatt sok kellemetlensége volt, még a helytartótanácsnál is bevádolták, az pedig utasította a vármegyét Valesius elfogatására. A 77 éves lelkészt 1740. szeptember 20-án katonák hurcolták el a nemesócsai parókiáról a komáromi vár börtönébe, ahol egy piszkos zárkában gonosztevőkkel csukták össze. Elfogatása után negyednapra a vármegye magbízottja 70 katonával a nemesócsai lelkészlakra ment, ahonnan könyveit és iratait elvitték. Mária Terézia rendeletére 1741. augusztus 14-én szabadult, de az egyházmegye levéltári anyagát nem adták vissza. A királynő rendeletéből tudjuk meg azt is, hogy nemcsak a magyarországi csehek csoportosultak nagy számban Valesius köré, hanem Csehországból érkezők is, ezért a "kóbor emberek" fogadását megtiltották neki. Szabadulása után folytatta esperesi és lelkipásztori tevékenységét, a cseh reformátusoknak, akik nagy ünnepeken titokban felkeresték, éjszaka prédikált és úrvacsorát osztott. Csak 91 éves korában mondott le egyházi hivataláról. Ezután még 4 évig ólt Nagykeszin, és 1758. október másodikén lelkipásztori működésének utolsó helyén örök nyugalomra tért. Tanítványai közül Jessenius Györgyről többek között annyit tudunk, hogy 13 évig Bánócon, majd 16 évig Málcán tevékenykedett. Spátzay András lelkósztársával 1752-ben szlovák nyelvre lefordították Margitai János magyar ónekeskönyvót és Debrecen város költségén mint első szlovák református ónekeskönyvet ki is adták. Nemcsak az erdélyi fejedelmek viselték szívükön a cseh protestánsok sorsát, hanem a magyar köznemesség és jobbágyság is. A magyarok segítették a cseheket akkor Is, amikor ez olyan fiatal életeket kívánt, akikre otthon is nagy szükség volt. A Debreceni Református Főiskola tanulóinak névsorában gyakran találkozunk cseh nevekkel. Ott van közöttük Sámuel, Valesius fia, aki az egész magyar protestáns társadalom támogatását élvezte. Ennek köszönhető, hogy a türelmi rendelet megjelenése után nemcsak Magyarországon tanultak fiatal cseh lelkészek, hanem magyarok is szép számmal mentek Csehországba egyházi építőmunkára. Erdélyi fejedelmeink harcai és a kuruc szabadságmozgalmak reményt ébresztettek a csehekben is, és egy új élet megteremtésére ösztönözték őket. II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának bukása után a közeli kibontakozás reménye ugyan alábbszállt, de a szebb jövőbe vetett hitüket megőrizték. A Habsburg-ház hatalmi érdeke megkövetelte a katolikus vallás minden eszközzel való fenntartását és a protestantizmus terjedésének megakadályozását. Mária Terézia is a politikai elv alapján egymás után adta ki azokat a rendeleteket, amelyek a protestáns egyházak alapjait támadták. Bezáratta iskoláikat, külföldi összeköttetéseiket megbénította, kizárta őket az állami hivatalokból, a katolikus hitre áttérteket pedig megjutalmazta. E csendes üldözés következtében a királynő uralkodásának vége felé Magyarország lakosságának már csak egyharmada volt református és evangélikus, holott Ráday Pál az 1712. országgyűlésen még arról számolt be, hogy a protestánsok vannak többségben. De nemcsak a magyar, hanem a cseh protestantizmus is leépült, az egyházközösségek nagy többsége megszűnt, a vallásukhoz ragaszkodók titokban tartották istentiszteleteiket. II. József 1781. október 13-án megjelent türelmi rendelete azonban változást hozott, és a csehek többsége visszatért a protestantizmusra. A tömeges visszatérést egyházközségek újraalakulása követte, ezeknek viszont lelkészekre volt szükségük. Mivel a Valesius által szervezett magyarországi cseh református egyház tagjai között kevesen voltak, akik teológiát végeztek, azért szlovák evangélikus lelkészek is csatlakoztak a Csehországba indulókhoz. A csehországi protestánsok még II. József segítségét is kérték, aki sbtán utasította a Tiszáninneni Egyházkerület püspökét, hogy "provideálja a papokkal a cseh és morva ecclósíákat". Csernánszky János bányavárosi evangélikus püspök kerületéből szlovák evangélikus lelkészek mentek Csehországba. Kinszky Fülöp cseh katolikus földesúr szintén Szalay püspöktől kórt a birtokán alakult református egyházközösségnek lelkészt és tanítót. Az egyházkerület vezetői 1782. július 8-án úgy határoztak, hogy Kovács Ferenc lelkészt és Vitzentz Mihály kisölvedi származású sárospataki diákot küldik. Elsőként a cseh származású Blasek Mihály ment honfitársai közé az evangélium ügyét szolgálni, de távozása után is összeköttetésben maradt pártfogóival. Ráday Gedeonnak küldött levelében beszámolt a csehországi református gyülekezetek életéről. Blasek irodalmi tevékenységéről is szólni kell, hiszen ő fordította magyarról csehre az Ágendát és Szikszay Keresztény tanítások és imák című munkáját, amelyeket Brünnben adtak ki. A bánód születésű Kovács Ferenc kimenetel előtt Felsőőrött és Alsókemencén szolgált. A császár 1784-ben kinevezte a cseh reformátusok püspökévé. Kovács Ferenccel együtt ment ki a losond születésű Schlachta Pál, aki Klobouk városkában kapott állást, majd később Vsetinben és Liptóban szolgált. Ő volt a morva reformátusok első esperese. Végh János családja a vallásüldözések idején Veszprém megyéből költözött Csallóközbe, Szilas községbe. Miután Sárospatakon befejezte tanulmányait, Csehországba ment, és a prágai kerület esperese lett. Cseh nyelven írt imádságos könyve 13 kiadást ért meg, és több helyen egészen a második világháborúig használatban volt. Mivel a cseh és morva református gyülekezetekben még mindig nagy volt a lelkószhiány, azért Kovács Ferenc toborzóútra hazatért, amelynek eredményeként 1783. május 31 -ón egyszerre 13 sárospataki diák vállalkozott a visszamenetelre. A moravcsei gyülekezet lelkésze, Szalatnay János a reformáció 300. évfordulójára megírta a csehországi református egyház történetét. Az egyházközségek fennmaradásához szükség volt állandó papi és tanítói utánpótlásra. Ezért a kb. 150 kikerült magyar lelkész és tanító arra törekedett, hogy minél több cseh és morva fiatalt küldjenek a legjobb magyarországi iskolákba: Sárospatakra, Debrecenbe, Pápára, Kecskemétre, Losoncra, ahol magyar ösztöndíjakon ingyen tanultak. A Csehországban tevékenykedő magyar papok és tanítók templomokat és iskolákat is építettek, ezért többet közülük börtönbüntetésre ítéltek, menekülésre kónyszerítettek. A gyengébb fizikumúak nem bírták az emberfeletti munkát, így aztán korán meghaltak. Hollandia és Svájc mellett kivette részét az adakozásból a magyar református egyház is, amelynek kiadási rovatában állandó tétel "a szegény cseh eklósiának adott subsidium". Az értekezleteken a magyar lelkészek állandóan követelték a cseh teológia felállítását. Lankadatlan tevékenységüknek meg is lett az eredménye, mert az 1795. június 25. császári rendelet engedélyezte a gyűjtést a cseh főiskolára. De nemcsak a tanulók segélyezését és a főiskola alapítását szorgalmazták, hanem az özvegyekről és árvákról is gondoskodtak. Miután a magyar lelkészek megöregedtek, a magyarországi iskolákban tanult fiatal cseh papok léptek a helyükre. Az 1820-as évektől magyar lelkészek már nem mentek Csehországba, de cseh fiatalok még mindig tanultak magyarországi iskolákban. Az 1840-es években a pánszlávizmus terjedésének hatására meglazultak a kapcsolatok, majd az 1848-as cseh forradalom után elhidegülés állt be. GÁSPÁR TIBOR ELŐMÚLT A HÉT 11