A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-07-26 / 30. szám

Kis háborúságon Anyám néhány utolsó nyarának vissza­visszatérő nosztalgiája volt, hogy egyszer majd elmegyünk Csehor­szágba, újra megnézzük Klatovyt, Sedleő­­kót, Ujezdecet, amelyet pedig — sokáig így gondolta — soha életében nem akart vi­szontlátni. Aztán mégsem mentünk már el arra a vidékre, ahol egykoron majdnem halálra rémitette őt egy rakoncátlan mókus, amikor kora este hazafelé tartott a sötétedő erdőn keresztül. Emlékszem, amikor először mesélgette a történeteket, azt hittem, Cseh­ország valahol az Óperenciás-tengeren túl van, és fel nem foghattam, hogyan mehetett ott haza az anyám, ha ó Itt van itthon, a Csallóközben. Mit törődtem én még akkor az arányokkal! Hisz magasan volt a padlás, elérhetetlenül magasan az ég, télen óriási havak estek, és akkor még egyáltalán nem foglalkoztatott az a kérdés, mi is történhetett egy Martinovský nevezetű festőművésszel, aki valamilyen fogolykülönitménybe volt be­sorolva, és akivel az erdőn Ismerkedtek meg, mert a rabokat is oda hordták ki dolgozni. Akkor még azon sem töprengtem, mi mindennel járhat együtt a sorsközösség. Emberek, akik alig-alig ismernek egy rájuk kényszerftett új nyelvet, képesek megbe­szélni — ha menteni kell a másikat —, hová teszik majd éjszaka a polgári ruhát meg azt a kis élelmet, amely ahhoz kell, hogy a szökni akaró rab átjusson az országhatáron. Anyám élete végéig nem felejtette el, hogy az erdőre kivitt holmit három nap múlva érintetlenül találták meg, miközben az egész fogolykülönítményt elszállították valahová. Még élete utolsó nyarán is felemlegette egyszer-kétszer, hogy talán majd most kide­rül, mi lett a sorsa, s bár tudtam, hogy negyvennyolc februárja előtti pereket nem vizsgál a jóvátételi bíróság, azért a cseh lapokban közzétett lajstromokat végigbön­gésztem magam is. Nem lettem okosabb tőlük. Ez a történet is marad egy feljegyzés a képzelt családi krónikában, annyi más befe­jezetlen töredék mellett. Anyám is hazatért már, mindörökre, apám szomszédságába, s fel nem tett kérdéseimre már csak a fűszá­laktól kérhetek választ, de nem értem a füvek nyelvét. Csak a ragaszkodásukat érzem, azt a kohéziót, amely a nemlétet és létet is egybentartja. És sziszifuszivá tesz sok hétköznapot "Még nem indult el az áradat, talán most könnyűszerrel elmehetnénk olyan helyre, ahol nem lennénk kisebbségben, ahol em­­berként-magyarként elkerülhetnénk a ne­künk szánt sorsot" — mondogatja néhanap pesszimista ismerősöm, amikor észreveszi, hogy már megint verseskönyveket forgatok, vagy sokszor olvasott regényt lát a kezem­ben. Hát hogyne, ez is megoldás... De hát a fúszálakl Beszélgetni csak itt tudok velük, csak itt hallgatják meg kérdéseimet Csak itt bólintanak néha. Meg aztán: itt van ez a sok befejezetlen történet, azokat is be kellene fejezni valahogyan, hogy ne mások írják meg... Majd elmegyünk, gondolom néha. De ha már menni kell, csak oda érdemes, ahonnan más a világ perspektívája, ahon­nan egyszerre sok mindent látni. Nem fizikai értelemben, hanem a tapasztalatok látószer­vein át Mert nem furcsa esztendő az idd? A kétségeivel, a keserveivel, az örömeivel és meghökkentő dolgaival együtt? A tévés szuperháború után — amely persze a fekete aranyért folyt — Itt van most egy sor kis nép kis háborúsága, testközelben. Egy volt gyar­matvilág, egy különleges fogolykülönit­­mény, s polgári ruhát és a kevéske élelmet nincs ki kitegye a megbeszélt helyre, hogy szabadulni tudjanak. Nincs szögesdrót kerí­tés a volt szocialista láger körül, de vannak egyezménybe foglalt kerítések, amelyeket ezek a gyarmat-országocskák még politikai diktátum alatt Írtak alá. Kérdezem hát komor fűszálaimtól: a múlt kötelező? Részben kötelező? Kinek a részében?... Vagy vég­képp dtöröljük? Netán építünk egy közös nagy hangyabolyt, s megpróbáljuk benne összebékiteni a réti és gyepi hangyákat, a vörös és rabszolgahangyákat meg a terme­szeket? Furcsa, kérdésekkd teli világ. És furcsa sorsközösségek sora, pedig az ember sza­bad akarattal jő e világra, s nem jó, ha nem tud(hat) élni szabad akarata szerint Vannak befejezetlen történetek, amelyeknek már az deje is befejezetlen, mert nem úgy kezdőd­nek, hogy "egyszer volt., és az jó, vagy rossz volt", hanem úgy, hogy rab volt, szabadulni akart. Úgy akart szabadulni, hogy soha többé ne lehessen rabbá tenni. Mi lesz a sorsa? N. GYURKOVITS RÓZA FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY

Next

/
Oldalképek
Tartalom