A Hét 1991/2 (36. évolyam, 27-52. szám)

1991-07-05 / 27. szám

Neve az embernek csak egy van? — Jé, Te Mária vagy! — kiált fel ismerősöm, amikor kezébe kerül a fényképes igazolványom. — Nem, én Magdolna vagyok. — válaszolom, immár ki tudja hányad­szor magyarázva a megmagyarázha- tatlant. — De ide azt írták Mária Fisterová — erősködik ilyenkor a vitapartner, s én folytatom: — Igen, de azt úgy ejtik: Fister Magda. Nincs több vita. Az illető rájön, hogy én is ugyanolyan nevétől megfosztott csehszlovákiai magyar vagyok, mint még ki tudja hányán körülöttünk. Ese­temben a keresztlevél Mária-Magdol- nája változott a hivatalnok asztalán — mivel ezt a nevet a szlovák helyesírás nem ismeri — Máriára. Mostanában már vannak furfangos szülők, akik olyan nevet választanak gyerme­küknek, amelyet elismer a szlovák helyesírás is, de magyar hangzású is. Ez a módszer jó és kényelmes. Meg­óvja a szülő nőt a felesleges vitától. Egyetlen hátulütője az, hogy mind­össze 83 magyar név közül választha­tunk. Ugyanazt a nevet nagyon sokan fogják viselni. Nem tudom miért gon­dolta az ajánlott névjegyzék összeállí­tója, hogy a kisebbségben élő nemzet­nek kevesebb név is elegendő. Nem újkeletű ez a probléma. A keresztnévvita, csakúgy mint a hely­ségnévvita a csehszlovák állam meg­alakulása óta dúl. Ezt az államot az államnemzet eszméje szülte. Ilyen alapon más nemzetiségűnek, mint csehnek vagy szlováknak nincs benne helye. A történészek nemegyszer illet­ték azzal a váddal az Osztrák—Ma­gyar Monarchiát, hogy a népek börtö­ne volt. Miért nem használják ezt a jelzőt Csehszlovákiára vonatkoztat­va? Hiszen az egykori monarchia majd minden nemzete él a területén (hacsak időközben a nemzetállam eszméjétől vezérelve ki nem telepítet­ték?) ugyanolyan jogfosztott állapot­ban, mint éltek a nemzetek a Monar­chiában. A különbség az államforma megnevezésében van: a monarchia eleve despotizmust feltételez, a köz­társaság pedig demokráciát. A való­ság persze most is a kettő keveredé­sében mutatkozott meg. Sok tekintet­ben haladó s demokratikus volt az első köztársaság, mindenképpen haladóbb és demokratikusabb, mint a többi közép-európai állam. De Csehszlová­kia viszonya a nemzetiségekhez az ellenségesből csak az ellentmondá­sosba változott. Amikor az állam ellen­ségnek tekintette a nemzetiségeket, akkor nyíltan üldözte és jogaitól meg­fosztotta őket. Amikor — főleg hogy összhangba hozza a külföldnek muta­tott liberális és demokratikus, máskor a szocialista és demokratikus képet a hazai valósággal — ez a nyílt üldözés megszűnt. Ilyenkor vagy törvénnyel szabályozta a nemzetiségek jogait, vagy az alkotmánnyal. Ezt az arcát mutatta a külföld felé, ezeket az okmányokat lobogtatva bizonyította, hogy nálunk mindenki egyforma jogo­kat (ami negyven évig egyforma pol­gári jogfosztottságot jelentett) élvez. Csakhogy! A törvény és az alkotmány a nemzetiségi jogok tekintetében so­hasem volt összhangban. Ha az egyik engedett, a másik tiltott. Innen a máig tartó ellentmondásos helyzet. A szak­emberek ezt joghézagnak nevezik. Május tizediké körül az Együttélés Politikai -Mozgalom dunaszerdáhelyi járási irodájába egyre-másra érkeztek a hírek, miszerint nem anyakönyvezik a magyar keresztneveket. A magam negatív tapasztalatából kiindulva hit­CSÓTÓ LÁSZLÓ TUSRAJZA tem is — hiszen az ón két gyerme­kemet sem anyakönyvezték Katalin­nak, illetve Gábornak, hanem Katarí- nának és Gábrielnek) —, meg nem is a hírt. Mert Bodnár Gyula viszont már a múlt évben közhírré tette, hogy immár akadálymentesen és hivatalo­san is Júliusból Gyula lett. S a törvény közben nem változott. Mi indította hát útjára ezt a hírt? Vagy ismét egy álhírrel — netán rémhírrel — állunk szemben? Ha igen, akkor ez ellen a legjobb orvosság a kérdés nyílt tisztá­zása. Ezért megvártam, amíg a járási hivatal vezetőjétől írásos válasz érke­zik, hiszen ha valakinek tudnia kell a tiltásról, ha van, akkor neki igen. Amíg a válaszra vártam, körútra indultam, hogy megvizsgáljam a valós helyzetet. Utam során találtam Kata­lint, Csabát, Attilát, Noémit, Orsolyát, és már-már azt hittem, hogy rémhírről van szó. Azután találtam egy Pétért, így szlovákosan, ékezet nélkül, akiről kiderült, hogy az édesanyja a szülés előtt is, után is nyomatékosan kijelen­tette, hogy Csabaként kéri anyaköny­vezni, de nem így történt. S találtam édesapát, aki örül, mert épen, egész­ségesen megszületett a fia, aki névu­tódja is, de aki nagyon dühös, mert fiát ugyanúgy megfosztották szépencsen- gő Endre nevétől, mint őt, s Andrejként jegyezték be. És találtam Ladislavot, akit Lacikámnak nevezett az édesany­ja, és találtam Alžbetát, akit Erzsikém- nek szólítanak, ezt a nevet mondták szülés után, s így fogják nevezni gyermeküket amíg élnek. És találtam szülőket, akik nem érzik sértőnek, ha gyermekük nevét szlovák fordításban anyakönyvezik. Ők természetes álla­potként fogják fel, hogy a kétnyelvű közegben élő embernek két neve van. Mire idáig jutottam a tényfeltárásban, megérkezett a járási hivatal vezetőjé­től a válasz: "... az érvényes jogi normák értelmében nem tilos a ma­gyar keresztnevek anyakönyvi bejegy­zése.” Ennyi. A rémhír itt aktualitását vesz­ti. De az ellentmondásos helyzet ma­rad. Végső megoldása az alkotmány­tól várható. Ennek vitája most folyik. Hogy a nemzetiségi jogokat tekintve milyen lesz, azt nem tudom, de remé­lem, hogy a fenti mondat érvényben marad! FISTER MAGDA

Next

/
Oldalképek
Tartalom