A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-07-05 / 27. szám

Neve az embernek csak egy van?

— Jé, Te Mária vagy! — kiált fel ismerősöm, amikor kezébe kerül a fényképes igazolványom.

— Nem, én Magdolna vagyok. — válaszolom, immár ki tudja hányadszor magyarázva a megmagyarázhatatlant.

— De ide azt írták Mária Fisterová

— erősködik ilyenkor a vitapartner, s én folytatom:

— Igen, de azt úgy ejtik: Fister Magda.

Nincs több vita. Az illető rájön, hogy én is ugyanolyan nevétől megfosztott csehszlovákiai magyar vagyok, mint még ki tudja hányán körülöttünk. Esetemben a keresztlevél Mária-Magdolnája változott a hivatalnok asztalán — mivel ezt a nevet a szlovák helyesírás nem ismeri — Máriára. Mostanában már vannak furfangos szülők, akik olyan nevet választanak gyermeküknek, amelyet elismer a szlovák helyesírás is, de magyar hangzású is. Ez a módszer jó és kényelmes. Megóvja a szülő nőt a felesleges vitától. Egyetlen hátulütője az, hogy mindössze 83 magyar név közül választhatunk. Ugyanazt a nevet nagyon sokan fogják viselni. Nem tudom miért gondolta az ajánlott névjegyzék összeállítója, hogy a kisebbségben élő nemzetnek kevesebb név is elegendő.

Nem újkeletű ez a probléma. A keresztnévvita, csakúgy mint a helységnévvita a csehszlovák állam megalakulása óta dúl. Ezt az államot az államnemzet eszméje szülte. Ilyen alapon más nemzetiségűnek, mint csehnek vagy szlováknak nincs benne helye. A történészek nemegyszer illették azzal a váddal az Osztrák—Magyar Monarchiát, hogy a népek börtöne volt. Miért nem használják ezt a jelzőt Csehszlovákiára vonatkoztatva? Hiszen az egykori monarchia majd minden nemzete él a területén (hacsak időközben a nemzetállam eszméjétől vezérelve ki nem telepítették?) ugyanolyan jogfosztott állapotban, mint éltek a nemzetek a Monarchiában. A különbség az államforma megnevezésében van: a monarchia eleve despotizmust feltételez, a köztársaság pedig demokráciát. A valóság persze most is a kettő keveredésében mutatkozott meg. Sok tekintetben haladó s demokratikus volt az első köztársaság, mindenképpen haladóbb

és demokratikusabb, mint a többi közép-európai állam. De Csehszlovákia viszonya a nemzetiségekhez az ellenségesből csak az ellentmondásosba változott. Amikor az állam ellenségnek tekintette a nemzetiségeket, akkor nyíltan üldözte és jogaitól megfosztotta őket. Amikor — főleg hogy összhangba hozza a külföldnek mutatott liberális és demokratikus, máskor a szocialista és demokratikus képet a hazai valósággal — ez a nyílt üldözés megszűnt. Ilyenkor vagy törvénnyel szabályozta a nemzetiségek jogait, vagy az alkotmánnyal. Ezt az arcát mutatta a külföld felé, ezeket az okmányokat lobogtatva bizonyította, hogy nálunk mindenki egyforma jogokat (ami negyven évig egyforma polgári jogfosztottságot jelentett) élvez. Csakhogy! A törvény és az alkotmány a nemzetiségi jogok tekintetében sohasem volt összhangban. Ha az egyik engedett, a másik tiltott. Innen a máig tartó ellentmondásos helyzet. A szakemberek ezt joghézagnak nevezik.

Május tizediké körül az Együttélés Politikai -Mozgalom dunaszerdáhelyi járási irodájába egyre-másra érkeztek a hírek, miszerint nem anyakönyvezik a magyar keresztneveket. A magam negatív tapasztalatából kiindulva hit-CSÓTÓ LÁSZLÓ TUSRAJZA

tem is — hiszen az ón két gyermekemet sem anyakönyvezték Katalinnak, illetve Gábornak, hanem Katarínának és Gábrielnek) —, meg nem is a hírt. Mert Bodnár Gyula viszont már a múlt évben közhírré tette, hogy immár akadálymentesen és hivatalosan is Júliusból Gyula lett. S a törvény közben nem változott. Mi indította hát útjára ezt a hírt? Vagy ismét egy álhírrel — netán rémhírrel — állunk szemben? Ha igen, akkor ez ellen a legjobb orvosság a kérdés nyílt tisztázása. Ezért megvártam, amíg a járási hivatal vezetőjétől írásos válasz érkezik, hiszen ha valakinek tudnia kell a tiltásról, ha van, akkor neki igen.

Amíg a válaszra vártam, körútra indultam, hogy megvizsgáljam a valós helyzetet. Utam során találtam Katalint, Csabát, Attilát, Noémit, Orsolyát, és már-már azt hittem, hogy rémhírről van szó. Azután találtam egy Pétért, így szlovákosan, ékezet nélkül, akiről kiderült, hogy az édesanyja a szülés előtt is, után is nyomatékosan kijelentette, hogy Csabaként kéri anyakönyvezni, de nem így történt. S találtam édesapát, aki örül, mert épen, egészségesen megszületett a fia, aki névutódja is, de aki nagyon dühös, mert fiát ugyanúgy megfosztották szépencsengő Endre nevétől, mint őt, s Andrejként jegyezték be. És találtam Ladislavot, akit Lacikámnak nevezett az édesanyja, és találtam Alžbetát, akit Erzsikémnek szólítanak, ezt a nevet mondták szülés után, s így fogják nevezni gyermeküket amíg élnek. És találtam szülőket, akik nem érzik sértőnek, ha gyermekük nevét szlovák fordításban anyakönyvezik. Ők természetes állapotként fogják fel, hogy a kétnyelvű közegben élő embernek két neve van. Mire idáig jutottam a tényfeltárásban, megérkezett a járási hivatal vezetőjétől a válasz: "... az érvényes jogi normák értelmében nem tilos a magyar keresztnevek anyakönyvi bejegyzése.”

Ennyi. A rémhír itt aktualitását veszti. De az ellentmondásos helyzet marad. Végső megoldása az alkotmánytól várható. Ennek vitája most folyik. Hogy a nemzetiségi jogokat tekintve milyen lesz, azt nem tudom, de remélem, hogy a fenti mondat érvényben marad!

FISTER MAGDA