A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-28 / 26. szám
SZABADIDŐ Sin’esi Hősi Bújj (sci-fi) A tájfun elült, s a derült ég kékjén csöppecske felhő sem látszott. A város tőszomszédságában fekvő falucskát jócskán megtépázta a vihar. Nem sokkal odébb, a dombon túl egy kisebb szentély állt. A földcsuszamlás elsöpörte. Reggel, ahogy tudomást szereztek erről a falubeliek, felkerekedtek, hogy saját szemükkel győződjenek meg róla. — Mióta is állt itt az a szentély? — Mondhatnám úgy is, hogy örök időktől fogva. — Fel kellene építeni újra, igaz? — De hisz semmi sem maradt belőle! — Itt állhatott, ugye? — Hát... szerintem egy kicsit odébb. S akkor egyikük meglepetten kiáltott fel: — Jé, nézzétek, egy üreg! Azelőtt nem volt itt. Mind odatódultak arra a helyre, ahol egy méternyi átmérőjű lyuk tátongott. Bévül sötét volt, semmit sem lehetett benne látni. Az ember azt hihetné, hogy egészen a Föld mélyéig hatol. Néhányan találgatásba kezdtek: — Rókalyuk lenne? — Hé, bújj elő! - káltott a lyuk fölé hajolva egy legényke. De semmi sem hallatszott vissza a mélyből. A legényke aztán felkapott egy követ, hogy az üregbe dobja. — Ne tedd, mert lesújt rád Isten haragja! —figyelmeztették az öregek. A legény azonban mégiscsak belehajította a követ. De azután sem hallatszott semmi. A falubeliek kivágtak néhány fácskát, korlátot eszkábáltak a lyuk köré. Azzal visszatértek a faluba. — Mitévők legyünk azzal az üreggel? — Nem kellene szentélyt állítani föléje, mint a régi volt? Eltelt a nap, de semmilyen döntés nem született. A lyuk híre hamar elterjedt, szinte egymást érték az újságírók autói. Kis idő múltán megjelentek a tudomány emberei is. Olyan fennkölt ábrázattal vonultak a helyszínre, hogy szinte lerítt róluk: "Olyasmi nem létezik, amihez én nem értenék!" Utánuk számtalan kíváncsi tolongott, közöttük néhány vállalkozó is. Az egyik újságíró súlyt engedett le a mélybe egy hosszú kötélen, amely folyton-folyvást csak ment lefelé. A- hogy aztán elfogyott a kötél, és az újságíró fel akarta húzni, nem ment. Néhányan a segítségére siettek, de akárhogy is erőlködtek, csupán a kötél horzsolódott el a lyuk szélén. A jelenlévő tudósok egyike kapcsolatba lépett a kutatóintézetével, és egy maximális érzékenységű megafont hozatott. Megpróbálta fölfogni és elemezni az üregből visszaverődő hangokat. De hiába váltogatta a hangerőt, nem visszhangzott semmi. A tudós a fejét csóválta. A kiszűrődő hangot a Föld felszínén több tízkilométernyi távolságra is hallani lehetett volna. Csakhát ezzel az újsütetű üreggel becsapódott. Erre már a tudós is ideges lett, de azért tettetett nyugalommal kapcsolta ki a megafont, és a tőle telhető legtermészetesebb hangon mondta: — A legbiztonságosabb, ha megsemmisítjük, amit nem ismerünk. A nézőseregen csalódottság látszott. — Nohát, ez a vége az egésznek? — sopánkodott az egyikük megnyúlt ábrázattal. S akkor a tömegből egy vállakozó így szólt: — Adjátok nekem ezt a lyukat, én majd betemetem. Megszólalt erre a falu bírája: — Szép tőled, hogy vállalnád a betömését, de mégsem egyezhetem bele. Szentélyt kell építenünk föléje! — Hacsak erről van szó, építek én nektek szentélyt, sokkalta szebbet a réginél. Társalgót is akartok hozzá? Mielőtt a falu bírája szólhatott volna, nagy lárma kerekedett: — Valóban? De okosabb lenne a falu közelében építeni. Az a gödör meg legyen a tiéd! — kiabálták egymás szavába vágva. Az alku eldőlt. A bíró nem ellenkezett. A vállalkozó állta a szavát. A falu közelében felépítette a szentélyt, mégha kisebbet is,- de társalgóval. Ahogy megtörtént az ünnepélyes átadása, még az őszön kifüggesztette a vállalkozó a saját cégtábláját az üreg melletti bódéra: Az Üreg Betemetésére Alakult Társaság. A vállalkozó alapította. Időközben nagyszabású reklámba is kezdett ismerősei körében: — Van egy telhetetlen mélységű gödröm. A tudósok szerint is lehet legalább ötezer méter mély. Nagyszerű lehetőséget kínál az atomreaktorok hulladékának meg egyéb szemétnek az elsüllyesztésére. A hivatalok is beleegyezésüket adták. Az atomerőművek egymást túllicitálva igyekeztek szerződést kötni a társulattal. A falu lakosságának ez kezdetben nem nagyon tetszett, de miután biztosították őket; hogy a Föld felszínén ennek semmi hatása sem mutatkozik majd, s hogy a jövedelemből is részesednek, beleegyeztek. Ezenfelül hamarosan gyönyörű út épült a falu és a város között. Egymást érték oda-vissza az ólomkonténereket szállító teherautók. A gödör fölött kinyílt a csapóajtó, s az atomerőművek hulladékát elnyelte a mélység. A kül- és belügyminisztériumból ládaszámra hordták ide a fölöslegessé vált titkos anyagokat. Az üreg csak nem akart betelni. Egyesek szerint ugyancsak mély lehet, vagy az alja szélesedik egyre. Ide hordták az egyetemekről a különféle ragályos betegségekkel fertőzött állatok tetemeit, a csavargók hulláit, akik senkinek sem kellettek. Elkészült egy hosszú csőrendszernek a terve, amelyen keresztül ide vezetnék a város szennyvizét, mert ez sokkal célszerűbb lenne, mintha a tengerbe engednék. Az üreg jelentős mértékben növelte a város lakosságának biztonságérzetét. Mindenki csak a termelésre összpontosított. A hulladék, a szemét eltakarításával senki sem törődött. Nem csoda hát, hogy az emberek csakis a termelő vállalatoknál é°
