A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-18 / 3. szám
ÉGTÁJAK nyelven sem hangzik ilyen szépen. Együtt formáltuk az első mondatokat, s ezen a nyelven becéztek, neveltek, ringattak álomba, s keltettek reggel. É- desanyám megragadott minden alkalmat, hogy a szépre, a jóra felhívja a figyelmemet. — Hallgasd csak, kislányom, milyen szép ez a vers, mese, zene. Nézd azt a .virágba borult fát, a fecskemamát fiókái körében. — Sorolhatnám még tovább a példák sokaságát. Míg kicsi voltam, sokszor csak pillanatnyi figyelmet szenteltem az ilyen és ehhez hasonló figyelmeztetéseknek, aztán visszatértem babáimhoz. Édesanyám ennyivel is megelégedett, ő már akkor tudta, hogy az ilyen elejtett megjegyzések idővel tartósabb figyelemlekötést eredményeznek. Valóban később aztán már együtt gyönyörködtünk a világ csodáiban, hallgattuk az okos emberek beszédét a rádióban és a televízióban. Nálunk mindennaposak voltak a nagy családi beszélgetések, melyek formálták, gyarapították szókincsemet. Mindig megszívleltem, ha arra figyelmeztettek, hogy kezd a kiejtésem túlságosan tájjellegűvé válni. Ilyenkor jobban odafigyeltem magamra, hogy szebben ejtsem a magyar szavakat. Szüleim gondot fordítottak arra is, hogy a világirodalom remekei mellett kézhez kapjam a magyar irodalom gyöngyszemeit. És volt miből válogatni. Kedden és pénteken már vártuk a postást, aki házhoz szállította, és szállítja máig is a kulturális és tudományos folyóiratokat. Édesapám — szegény már két éve meghalt — gyakran felolvasott nekünk belőlük. Különösen boldog volt akkor, ha olyan hírre talált, amelyben arról értesítettek bennünket, olvasókat, hogy a magyar nép ért el sikereket, vagy talált fel valamit. Ilyenkor belső büszkeség és öröm töltötte el — és ez természetes. Valahogy ez is öntudatlanul ivódott a vérembe, hogy azóta szinte édesapám helyett is büszke vagyok az ilyen hírekre, és arra gondolok, hogy vajon ő most mennyire örülne, ha ezt hallaná. Szeretem anyanyelvemet, ugyanakkor tisztelem más népek nyelvét. Szeretem a nyelveket. Jelenleg is tanulok angolul. Mégis, ha kimondom e szót, "anyanyelv", elkötelezettséget, valahova tartozást jelent számomra. Ez az én anyanyelvem, ez az én családom, otthonom; érzések, melyeknek ha sikerül átéreznünk súlyát, érzelmekben gazdag, boldog, felelősségtudó emberré válunk. Szerintem nem vádolhatnak bennünket, csehszlovákiai magyarokat nacionalizmussal, ha gyermekeinket az anyanyelv szeretetére, az iránta érzett felelősségtudatra neveljük. Én úgy gondolom, hogy mindenkinek kell valahova tartoznia. Nem szeretném a "nekem mindegy, hogy mi vagyok" emberek szürke világát élni. Mert aki nem tudja szeretni és vállalni anyanyelvét, az egy csomó csodás érzéstől van megfosztva. Hisz a dolgok egymásra épülnek. Szeretem őseim nyelvét, a házat, ahol nevelkedtem, az emlékeimet, szüléimét, kik e nyelvre tanítottak, s szépre, jóra neveltek, a várost, ahol felnőttem, a hazámat, mely nem zárja ki a lehetőségét, hogy anyanyelvét szerető hű állampolgára legyek. Adasson meg a lehetőség mindenki számára, hogy átérezhesse a szó belső szépségét — anyanyelv. Hiába minden igyekezetem, nem tudom szavakkal kifejezni, amit érzek. Érzelmeim a magyar nyelvhez kapcsolódnak, mert magyar családba születtem. De remélem, ha a sors más nemzet leányának szánt volna, ott is ily szülők ölébe repít, kik tudják tisztelni, szeretni apáik nyelvét, örökségét. Köszönet érte szüleimnek, hogy szerető nevelésük által ily szép érzések birtokába juttattak. Mert van mire büszkének lennünk, hogy magyarnak születtünk. Hisz oly szép (s számomra a legszebb), és gazdag e nyelv akár kultúráját, akár történelmét tekintjük. Széchenyi, Kölcsey, Vörösmarty és a többiek emléke pedig arra kötelez bennünket, hogy ápoljuk a ránk hagyott örökséget, védjük és óvjuk e szép magyar nyelvet, és ne hozzunk rá szégyent. Mert kincs e nyelv, mely ránk örökül szállott. Felnőtt kategória Vízi Katalin Párkány Folytatás a 17. oldalról logikáját a gazdasági életben és a művelődés terén is. • Mit értett meg legelőször?- Azt, hogy az a kisebbség, amelyiknek elveszik a történelmét, elveszik vele az életföltételeit is, mert a történelem nélküli kisebbségek, nemzetiségek olyanok, mint a mostoha szülők keze közt növögető fogadott gyerek. Árva gyerek vagy lopott gyerek. És az ilyen gyermeknek mindenáron új történetet kell kitalálni, de mivelhogy a hazugság is rendszer, a kitalált történethez át kell alakítani a mostohaszülők történetét is. Mégpedig úgy, hogy a múlt tényei - ha nem is igazak - legalább elfogadhatók legyenek. így aztán nem az lesz történelem, ami megtörtént, hanem az, amiről azt hisszük, hogy úgy voít. Elég három-négy nemzedékkel megtaníttatni valamit, egy idő után a tévhit is valóságként jelentkezik. Hányszor megfigyelhettük az egyetemes történelemben is, hogy a tévedés ugyanolyan szenvedélyekre lobbanthatja az embereket, mint az igazság. S ha az egyes ember hazudhat magának, mért ne hazudhatnának kritika nélkül felnövő népek is? Hadd említsek erre egy égbekiáltó példát Romániából. Erdélyben az utolsó kilenc évszázadban 49 város született. Ebből hetet a XIII. században betelepített szászok alapítottak, a többit a magyarok. Egyetlen román alapítású városról sem tudunk - máig. A történelmi hiedelem Romániában mégis az, hogy a magyarok csak úgy betörtek Erdélybe, elfoglalták az ősi földet s ottlétük jogtalan volt és ideiglenes. Egy ideiglenesen élő nép nem épít városokat! De ebben ne mélyedjünk el, mert a műfaj miatt is belefulladnánk a témába. összegezve tehát a kérdést: nem Illyés, hanem a sors vezetett rá a kisebbségi pokol megismerésére és meglábalására. S látja, máris itt vagyunk az írók politikai szerepvállalásánál. Ha egy író szemtanúja - mondjuk - egy balesetnek, valamilyen katasztrófának, elfordulhat-e tőle?- Nem igen.- Amit évek alatt tapasztaltam, engem morálisan is arra kényszerített, hogy szóvá tegyem. De egyébként is: a XX. században a politika már a körmünk alá is befészkelte magát. Épp egy író háríthatná el nagyvonalúan? Tudom, hogy az írót és a politikust egy világ választja el egymástól, mert a politikusnak hatalomra van szüksége ahhoz, hogy átalakítsa a társadalmat. A hatalom minden eszközére. A katonaságra ugyanúgy, mint a titkos rendőrségre. Az írónak ezzel szemben legföljebb az igazságra vagy a feszültségekkel és ellentmondásokkal telített sorsok ábrázolására. • Kell-e az igazságnál erősebb politikai fegyver?- Bizony kell. Az igazság önmagában csak kezdet, csak feltétel, csak indító szikra. Beszélgetett: CSANAKY ELEONÓRA A HÉT 19
