A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-18 / 3. szám
ÉGTÁJAK kell tudnia, hogy hova tartozik, kik a szülei s mire kell vigyáznia, ha nem akar túl sok csárdás pofont kapni az élettől. Én 1930-ban születtem, egy dunántúli faluban, kisparaszti családban, de szüleim, minden értelmiségi hatás nélkül, tudatosan magyarnak neveltek. Aminek a lényege az volt, hogy jellemesnek, bátornak s tisztelettudónak kell lennem. Meg kellett ismernem az 1848-as miniszterelnök, a kivégzett Batthyányi Lajos nevét, Petőfi Sándorét s az Aradi Tizenháromét. És Rózsa Sándorét is, aki betyár létére, velük fényeskedett egy sorban. Konokság és igazságérzet — ez volt az alapozás. Minden, amit később megtanultam tudni és érezni a hazáról, az irodalomból csapódott rám. Természetesen Illyésből is. De a nemzetiségi kérdéssel a sors ismertetett meg. 1954-ben egy háromtagú íróküldöttség ment látogatóba és egyúttal nyaralni Romániába. Bölöni György, Móricz Virág és jómagam. A párizsi békeszerződés óta a mi "hármasunk" volt az első hivatalos küldöttség Romániában. Afféle író-csere szerződés biztosította ennek az útnak minden feltételét. A fogadtatásunk pazar volt. Néhány napos bukaresti ismerkedés után irány Konstanca, Mamaia, irány a tenger! Az egykori királyi üdülőben szállásoltak el bennünket. Bölöni György a felesége, Itóka révén nagyon sok román írót ismert. A legnevesebbeket Arghezitől Blagaig, Mihai Beniuctól Jebeleanun át a prózaíró Stancuig. Az utóbbi épp az írószövetség elnöke volt, aki az "előzekenység arisztokratájaként" jött velünk nyaralni Mamaiara. Román írók és magyar írók együtt a gyönyörű nyárban! A tenger tanúi és szomszédai! Még verseimnek és könyveimnek is megfelelnek. Addig, amíg napoztunk és Anatole France-ról, Emil Isacról, Aragonékról volt szó, felhőtlen volt fölöttünk az ég, de amikor a szilágysomlyói születésű Bölöninek eszébe jutott az ifjúsága, eszébe jutott Erdély, Ady Endre csúcsai kastélya s bejelentette, hogy szeretne ellátogatni a szülőföldjére, öt perc alatt elfelhősödött a világ. Bölöni óhajához rögtön Móricz Virág is csatlakozott, mondván, hogy édesapja, Móricz Zsigmond alig több, mint tíz éve járta végig a Székelyföldet, Kalotaszeget és ő is szeretne végigmenni ezen az úton. Az írószövetség elnöke összeroskadt: erről nem volt szó. Erdélyről semmiképpen. Bölöni, aki Ady balján se volt olyan nagyon harcias ember, most megkötötte magát. Még az alvó érzelmességét is mozgósította. Utolsó érvül azt csapta ki az asztalra, hogy életében még egyszer - ki tudja, nem utoljára-e - szeretné látni szülőföldjét, a hepehupás, vén Szilágyot, Nagyváradot, a Kőrös-parti Párizst, továbbá Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, Nagyszebeni, Segesvárt. S természetesen Érdmindszentet, Ady faluját. Egyhetes riadalom, főfájás, tanakodás után megengedték a vendéglátóink, hogy "átmenjünk" Erdélybe is. Ez az erdélyi út volt az első mellbevágó élményem. Egyszerre találkoztam a kisebbségi sorsban élő romániai magyarok félelmével, kétségbeesésével, színjátékaival, könyveivel; a közéletben élők tüntető lojalitásával. Kolozsvár akkor még nagyobbrészt magyarlakta város volt, nem beszélve Marosvásárhelyről. S esett le az állam, hogy én semmit se tudok az ottélők sorsáról. Hazaérkezve egy négyoldalas, fölháborodott levelet írtam a Magyar írók Szövetségének arról, hogy szép dolog az írók feketetengeri nyaraltatása, de mégiscsak képtelenség, hogy úgy élünk egymás mellett, mintha vagy ők, vagy mi a Holdon élnénk. Legalább huszonöt olyan magyar íróval ismerkedtünk meg Kolozsvárt, akiről semmit se tudtunk. Szabédit, Asztalost, Nagy Istvánt, Balogh Edgárt valamelyest addig is ismertem, de Kacsót, Bözödit, Kemény Jánost, Horváth Istvánt vagy a fiatal Sütőt egyáltalán nem. Bánffy Miklósról pedig még azt se tudtam, hogy létezik. Nemcsak tudatlanságom rendített meg, hanem az az érzelmi s tudati szétszakítottság is, amely a lélekben is szögesdrótokat húzott közénk. Indulatos levelem azonban a semmibe fulladt bele. Két év múlva, 1956 októberében ismét fölparázslott bennem az erdélyi magyarság helyzete, sorsa, de a románok ránk küldték kémkedni Hajdú Győzőt az írószövetségbe, s ez a janicsárba oltott áruló mindent elkövetett, hogy azokban a mámoros, véres, világ előtt zajló napokban egyetlen hangot se ejtsünk az erdélyi magyarságról, mert bűnt követünk el ellene... • Végül is hogyan szólt közbe a sors?- Meg fog lepődni. Épp egy szlovák költő volt mindennek az elindítója. Ctibor Štítnický 1967 májusában vagy szeptemberében egy nemzetközi költőtalálkozón, amelyet Magyarország rendezett. Štftnickýt költőként és fordítóként is meghívták a találkozóra. Régebbről ismertük egymást, érhető hát, ha egymás munkájáról kérdezősködtünk. Min dolgozol újabban - faggatózott. Egy filmforgatókönyvet írtunk közösen Kósa Ferenc rendezővel, aki a Cannes-i fesztiválon a rendezés nagydíját kapta meg a Tízezer nap című filmünkért. Filmet, Te? Igen. Miről? Dózsáról. Azt tudod-e - kérdi tőlem váratlanul Ctibor -, hogy én vagyok a Szlovák Filmgyár igazgatója? Nem tudom — válaszoltam neki csodálkozva. Mi lenne, kacsintott rám- ha koprodukciós filmet - szlovákmagyar filmet forgatnánk a könyvetekből? Nagyon megörültem a lehetőségnek. Még aznap átadtam Štítnickýnek a forgatókönyvünket, aki éjjel el is olvasta s csak ennyit mondott: mikor írjuk alá a szerződést? Egyszerűen hápogtam a lehetőségtől. Hápogtam és gyanakodtam is. Akkoriban Közép-Európában két filmgyártást tömjéneztek körül: a csehet és a magyart. Váratlanul szaladt ki a számon: ti mért nem a csehekhez kötitek hozzá a szekereteket? A válasz barátian őszinte volt. Azért- válaszolta - Ctibor, mert rátok most kevésbé fújunk, mint a esetiekre. • így forgatták le az ítéletet?- így• De abba, ha jól tudom, a románok is betársultak.- Igen, be, de mindenekelőtt azért, hogy megakadályozzák a létrejöttét, illetve, hogy a Dózsáról szóló film ne döntse halomra az ő ügyesen kidolgozott történelemfelfogásukat. Az 1514-es parasztlázadást, mert Dózsa székely származású volt, s mert Temesváron égették meg, a román történelem részének tekintették. Regényt lehetne írni erről is, de most nem érdekesek a részletek, csupán az érdekes, hogy a film nagy részét Erdélyben forgattuk. 1954 után ekkor jártam ismét a Mezőségen, Kalotaszegen, a*Székelyföldön, kint a moldvai csángóknál s ismertem meg a kisebbségi magyarság életkörülményeit. • Itt nálunk is járt akkoriban?- Sokat. Helyszíneket és színészeket kerestünk itt is. Helyszínek és színészek mellett persze tömérdek panaszt is összegyűjtöttünk... Megismertük a kisebsbségi magyarság márodrendű vagy harmadrendű állampolgári helyzetét. Az ellene folyó asszimilációs hadjárat módszereit és Folytatás a 19. oldalon _______________________A HÉT 17
