A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-18 / 3. szám
ÉLŐ MÚLT Halálos kardpárbaj Kisfaludon (1730. május 6.) KONCSOL LÁSZLÓ 3. Mi történt hát a kisfaludi korcsmában azon a szép május 5-i estén és éjszakán, mikor a falut karéjban átölelő Nagyér mentén, mindjárt a délre futó kertek alatt friss lombú füzesek, a házak körül orgonavirágok illatoztak, s a belső béke jó termést, nyugodt esztendőt ígért a Patony-, Karcsa- és Gelleszél falucskáki közé ékelt nemesi Kisfalud népének? Nemes Puha Péter volt éppen a falu korcsmárosa, 30-éves, 1720 óta házas, több gyermek atyja, aki az ivót hitvesével, a 28-éves, valójában (az egyházgellei anyakönyv szerint) 31- éves Erzsébet asszonnyal, Ns Bölcs Mihály leányával látta el. Ott voltak mindketten, fölváltva látták el a borra-sörre beforduló kisfaludiakat, s jól hallották, miről pereg a szó a két férfiú, az idősebb és természettől higgadt Bölcs Albert és sógora, az izgága és lobbanékony, minduntalan botjára, fokosára vagy kardjára apelláló Nagy Ferenc között. Ott kortyolgatta a jó modori, szentgyörgyi vagy récsei bort ideig-óráig a Nyékről 1718-ban ide nősült Ns Végh István, Bölcs Ilona 35-éves férjeura, aztán a 24-éves Pőthe György s a 25-éves viselős Pőthe Mária, Christoff (Kristóf) Ferenc hitvese, aki december 29-én hozta világra kisfiát, Andrást — s ezek az emberek mind láttak és hallottak valamit, ki ezt, ki amazt az előzményekből. Végül, de nem utolsó sorban ideig-óráig Nagy Ferenc hitvese, Bölcs Albert húga, Éva asszony is jelen volt, s tudjuk, hogy a záró képsorokban is látni fogjuk. ő a véres tragédia egyetlen igazi, nagy vesztese. Egy ideig még ott üldögélt Bölcs Albert testvéröccse, az 1707-ben született Imre és Gutái Istók nevű szolgájuk, de ők mindössze egy pint (nem egész másfél liter) bort fogyasztottak el, majd fizettek és hazamentek, mert a nap estébe fordult. A perpatvar a sógorok közt úgy serkent, hogy a szerfölött mohó és 14 A HÉT erőszakos, minden úton-módon gazdagodni vágyó Nagy Ferenc pár hete, a tavaszi szántások természettől rendelt idején feltört egy pusztát, melyre a többi kisfaludi nemesi família, a Puha, a Bölcs, a Marton, a Pőthe, sőt az ott birtokos többi Nagy vezetéknevű családok is számot tartottak, mint elidegeníthetetlen nemesi közbirtokra; ezeket ugyanis ősi szokás szerint esztendőnként ismétlődő nyílhúzással (sorsvonással) osztottak szét egymás közt a családfők éves művelésre, kaszálásra vagy legeltetésre. E fölszántott pusztát Nagy Ferenc a maga módján, a község híre és akarata nélkül, lenmaggal vetette be magának. "Lehúzom az árkodot, Nagy Ferenc, ott ahol a mi jussunk vagyon, mivel önkínyessen bevetetted azon pusztát, és nem csak téged illet, hanem közönsígessen a helstget\ magyarázta Bölcs Albert csöndesen, mosolyogva a sógorának, s az egész versengés ilyenformán ment közöttük, hogy aki ott volt és hallotta, csupa tréfának vélte volna, nem lévén abban semmi harag, csak higgadt szó meg csöndes évődés meg nevetgélés. Késő este aztán már csak a két sógor ücsörgött az ivóban; a korcsmáros Puha Péter uram is megborosodott időközben és nyugovóra tért, de nehogy a kocsma gazda nélkül maradjon, fel költötte a gyerekek mellől és kiküldte az ivóba Erzsébet asszonyt, a feleségét. Nagy Ferencnek, aki bizony sok bort leeresztett már a torkán, ki kellett mennie, megkövetem vizelni, s hívta a sógorát is. "Én ki nem megyek addig, valameddig a bor árát meg nem füzetem", felelte a másik, s Nagy Ferenc egyedül lépett ki a szabad, illatos tavaszi éjszakába. Dolgát elvégezvén viszont nem az ivóba, hanem a házához botorkált, hogy szablyáját, mely nem volt nála, magához venné. Bölcs kifizette a bort, és a sógor után indult, hite szerint azért, hogy együtt könnyítenének magukon, de hiába kereste a korcsma körül, hiába kiáltotta a nevét fennen, hogy visszahívná, s az ivóból együtt szépen hazadűlöngélnének, nem találta, mert a másik otthon a sötét házban épp a kardja után matatott, s nyilván a hitvesével tusázott, mert szép tizennyolc éves Évája (van ebben valami Romeo és Júlia történetének alaprajzából) próbálta volna a rokoni vérontás iszonyatától a részegség és az órákig halmozódó feszültség miatt még veszettebb férfit magához s az isteni és emberi törvényekhez visszaesdekelni. Kísérlete nem sikerült, s már pirkadt, mikor a szablyás Nagy Ferenc a fegyvertelen Bölcs Alberthoz visszatámolygott. Bekiáltott az ivó ajtaján magára maradt sógorának: "Vagyon-e fegyvered, ha jó vitéz ember vagy? Mert íme, én már elhoztam a fegyveremet." A másik tréfálkozva, még mindig nevetve szólt vissza a benti mécs mellől:" Hiszen ha akarom, azt is elhúzom tűled!" A másik bejött, s talán ez a csöndes, magabiztos fölény bőszítette, mert tovább erőszakoskodott, mint aki vesztét érzi: "Hozd el te is a kardodat!" Végre a másik is elúnta az örökös alázkodást: "De megvársz-e?" — kérdezte, mire Nagy Ferenc rábólintott: "Megvárlok." Erre aztán egymás kezét a kihívás meg az elfogadás egyezményes jeleképp megütötték, és paroláztak, Bölcs Albert pedig atyja házához indult, ott lakozván, hogy kardot hozzon. Nagy Ferenc az ivóban ült, egyedül az eseményeket szótlanul figyelő korcsmárosnéval az olajmécs fénye mellett, amikor Éva asszony a kocsmába jött, hogy az urát kihívná és hazavezérelné. Ki is léptek a kocsmaházból, de az utcán szembetalálták magukat az immár fegyveresen közeledő Bölcscsel; kardja a hóna alatt. Nagy Ferenc uram tüstént szablyát rántott, s ráment a sógorára, aki még mindig nem akart verekedni, csak hátrált és szabódott, kardja változatlanul a hóna alatt, s mérte a lépéseket hátra a másik suhintásai és vágásai elől, míg nekidühödt ellenfele ezt kiabálta:
