A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-06-21 / 25. szám

"ÚJRA ITT VAN, ÚJRA..."

Életem első harminchét esztendejében változó volt a viszonyom tulajdon énekhangomhoz. Kisiskolásként ebből származott első nagy iskolai konfliktusom is: nem voltam hajlandó szólóban, az egész osztály füle hallatára elénekelni, hogy "ne menj, kislány, a tarlóra...". Azt mondtam, azért, mert hamis a hangom. Később aztán bedőltem Kodály Zoltánnak, és egyre jobban szerettem dalolgatni — magamnak. Mert a hangom és a fülhallásom az idővel nem lett jobb. Az utóbbi két esztendőben azonban egyértelművé vált viszonyom a tulajdon ónekhangomhoz: kegyetlenül sajnálom, hogy a jó sors nem ültetett egy pacsirtát a torkomba, mert egyfolytában énekelni szeretnék. Mégiscsak jobb lenne, mint Adyval "káromkodni vagyfütyörószni".

Mert kérem: ha a kőműves házat épít — szép, jó erős házat—, az jó dolog. Ha a költő verset ír, az is rendjén való. De ha a kőművesnek feladatul adja a főnöke vagy egy ellenőr, hogy a teljesítménykimutatásához — (mert az azért kell, nem elég, ha áll a ház) — mellékeljen írásban egy rövid beszámolót arról is, miért építette a házat, hogyan építette, milyen körülmények közt stb., az már bizony elgondolkodtató. Ha egy költőnek verséhez jelentést kell mellékelnie, hogy milyen indíttatásból írta meg művét, az agyrém; mert "a költő írj a macska miákol". S ugyanígy miákolni szeretne az újságíró is, amikor megtudja hosszú ideje tervezett anyaggyűjtő útja végeztével,

hogy szállodaszámláját csak akkor fizeti ki a munkáltatója, ha jelentést mellékel hozzá szolgálati útjáról. Az író embernek a kenyérkereső szerszáma az írás, nem szereti feleslegesen koptatni a tollát. Inkább énekelne; olyasmiket, hogy: "Megáll az idő...", meg: "a régi rend az vissza nem jön többet (?)", legvégül pedig, mert még mindig divat a folklór, azt, hogy: "Látod, édesanyám, látod, édesanyám, mért szültél e világra..." S édesanyja, ha élne még, biztosan válaszolna is neki valami okosat, valami elfogadhatót. Azt mondjuk, hogy az élet mindenkivel megfizetteti a tanulópénzt, kivéve talán a bürokratákat, az örök hivatalnokokat, mert az ő tandíjukat az kénytelen fizetni, aki kapcsolatba kerül velük. Most és mindörökké. Különben nem lenne "a" hivatal, netán feleslegessé válna.

Van a geometriának egy axiómája, mely szerint a párhuzamosok a végtelenben találkoznak. Társadalmi síkban ez úgy hangzik: az átalakítások (a reformok és a rendszerváltások) a hivatalban fuccsolnak be. Minden időkben. "Boldogult" volt munkahelyemen egyszer megjelent a lapgazda ellenőre. Jelenléti vizsgálatot tartott, s amikor megtudta, hogy a tizenkét szerkesztőből hót éppen riportúton, sajtótájékoztatón és anyagfelvételen tartózkodik (házon kívül), írásbeli jelentést kórt arról, hogy akkor tulajdonképpen ki is dolgozik egyáltalán ennél a hetilapnál. Akkor éreztem magam úgy utoljára, mint most a hivatalos útijelentés írása közben. De az még a pártállamban történt, emez meg a több-pártállamban... (Nóta: "Megáll az idő..." és megáll az ész.) Azt még egy régi struktúra csinálta, emezt pedig már egy új struktúra.

Mit tetszett mondani? Hogy "a régi rend az vissza nem jön többet", hogy már nincsenek is struktúrák? No akkor figyeljen, kedves olvasó: az én kiszállásomat (riportutamat) aláírásával engedélyezte a közvetlen főnököm. Hazatértem után egy következő aláírásával azt is igazolta, hogy utam nem volt hiábavaló. Megírtam a jelentést a főnököm főnökének és csatoltam az útiszámlához, melyet aztán elszállítottam a főnököm főnöke főnökének a titkárságára, mert az egészet még a főnök3 (olvasd: főnök a köbön-)-nek is jóvá kell hagynia... Most várom a választ. S a rossz nyelvek szerint ezentúl az al-, közép- és főfő aláírását már a riportét engedélyezéséhez is meg kell szereznem, különben ülhetek itthon az íróasztal mögött... Történik mindez állítólag azért, mert a kultuszminisztériumnak új ellenőre van... Szerintem meg azért, mert akinek nincs munkája, keres magának. (Burkolt szociális program.) Hogy közben a lapom közöl néhány riportot is ezen útnak köszönhetően? Kérem szépen, a hivatalnak nincs ideje újságot olvasni.

(Nóta:"... anyám, ón nem ilyen lovat akartam...")

N. GYURKOVITS RÓZA