A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-14 / 24. szám
SZABADIDŐ Georg Locklin Végre elaludt Weller idegesen elnyomta a cigarettáját. Olyanok ezek az undorító cigarettavégek, mint valami kukacok. Villant át az agyán és a hotelszoba éjjeliszekrényén levő ébresztőórára pillantott. Nemsokára négy... istenkém! Reggel megint álmosan állít majd be a hivatalba. A munkából persze nem lesz semmi és az osztályvezető ismét behívatja az irodájába, ellátja tanácsokkal, meg is fenyegeti. Ha még egyszer előfordul, egyetlenegyszer, akkor ön repül, Weller... Valamivel 4.30 után megpróbált belemerülni az olvasásba. A betűk táncoltak a szeme előtt. Öt előtt nagy nehezen elszundikált, de tíz perc múlva megint ébren volt. Hat órakor eldöntötte magában, hogy megfogadja orvosának tanácsát és a pszichiáterhez fordul. A pszichiáter türelmesen végighallgatta Wellert, majd azt mondta: — Előbb diktálja be nekem az adatait és aztán majd meglátjuk, mit tehetünk az érdekében. Weller sorolta: Hank Weller, 36 esztendős hivatalnok a tengerészeti ügynökségen, özvegy. — Az ön hitvese fiatalon hunyt el? — Laura szerencsétlenség áldozata lett. Tól volt, éjszaka történt. A fűtőtest megromlott és emiatt átvittem a hálószobába a villanymelegítót. Nem tudom pontosan, mi történt, de az ágynemű lángot fogott. Mindketten mélyen aludtunk. Amikor felébredtem olyan sűrű volt a füst, hogy semmit sem láttam. Ordítottam. Laurát szólítottam. Senki sem válaszolt. A szoba lángokban állt. Végre nagy nehezen bemenekültem a fürdőszobába és sikerült magam mögött becsukni az ajtót. Az ablakon át távoztam. A házunk úgy égett — öreg volt és fából —, mint egy gyufásdoboz. — Magat a lelkiismeret bántja? — Nem. — Nincsen ebben semmi rendkívüli. Maga életben maradt, Laura pedig a lángokban veszett. — Nem ón vagyok a bűnös a haláláért LarsTrower mondhat, amit akar... neki van szüksége pszichiáterre, nem nekem. Bocsánat, még el sem mondtam. Lars Trower Laura bátyja. Soha életemben nem láttam. Lars olyan meggyőzően beszól a történtekről, mint aki a kulcslyukon leselkedett reánk, pedig abban a pillanatban, amikor a szerencsétlenség történt, több ezer kilométernyire tartózkodott mitölünk, a denveri kórházban. Lars ugyanis hadirokkant. Az elmúlt hónapban hazaengedték. A levelében engem vádol Laura haláláért. Őrült, doktor úr, százszázalékos őrült. — És most? — A városban szállt meg. Egyszer telefonált. Azt mondta, hogy megbosszulja húgának a halálát. Az istenért, doktor úr! Laura már halott volt, amikcjr felébredtem! — Én hiszek magának Weller. — Persze, persze. Mindez összevág, a tűzvész, az álmatlanság. Igen. Az álmom mély volt. Emiatt aggódom. A tűzvész után is úgy aludtam, mint a bunda. — Mióta virrasztja át az éjszakáit? Amióta Lars Trower elhagyta a kórházat? — Igen. Ő, vagyis Lars tehet mindenről! * Aznap éjjel még háromkor is ébren volt. Élfogyott a cigarettája és lesótált a sarki dragstore-ba. Megfordult az agyában az a gondolat is, hogy a tulajtól megkérdi, használt-e az altatótabletta. Ugyan, ugyan. Ha a doktor sem segíthet, akkor ugyan mire mehet az altatókkal! A pszichiáter sem megoldás. Meggyónt, igen, gondolta. Lars Trower azonban ól. Ébren és dohányozva töltötte el az éjszaka hátralevő perceit. Amikor megcsörrent az ébresztőóra, gyorsan magára kapta a felöltőjét és elment a hivatalba. Az osztályvezető, Hugh Portland a tudomására hozta, hogy az előző napon hibásan töltött ki egy megrendelőlapot, majd hozzátette: — Maga fáradt, Weller. Ma éjjel sem aludt? Miért nem megy el az orvoshoz? Vigyázzon magára. Weller másnap reggel felhívta Trowert. • — Lars? Hank beszól... Hank Weller... Találkozni akarok veled. Minél előbb. Egy perc múlva nálad vagyok, hogy tisztázzuk végre a dolgokat... — Ide ne merészeld tolni a mocskos pofádat — mondta Trower gyilkos indulattal. — Ne aggódj, gondolok ón terád éppen eleget. Éjjel is, meg nappal is. Egy óra után Weller dühösen a padlóhoz csapta a hamutartót és majdnem elsírta magát: "Istenkém... aludni akarok. Mikor alszom el végre? Miatta... Igen... Miatta szenvedek... az átkozott. Meddig kínozol, Lars Trower? Meddig?!" Elhatározta, hogy másnap meglátogatja T rowert. Lars Trower sovány, vörös hajú fiatalembervolt, az arca színtelen. Tolókocsiban üldögélt, a térdén gyapjútakaróval. Laura elmesélte, hogy a bátyját elbocsátották a hadseregből, de egy szóval sem említette, hogy magatehetetlen, rokkant. Tehát ettől az embertől félek ón? — gondolta Weller. — Lars Trower — mondta az ajtóban. — Mit akarsz? — Ajd nekem öt percet, Lars... Lars... Laura nem beszólt nekem sohasem arról, hogy te... igazán sajnálom. — Csak te ne sajnálj emgem. Magadat sajnáld, te gyilkos! — Nincs igazad Lars. Egy szó sem igaz abból, amit az újságban írtak. Szeretném végre elmesélni, hogy mi történt azon az éjszakán. — Pusztulj a szemem elől, mert megteszem, amit már régen meg kellett volna tennem... amikor meghallottam, hogy mi történt Laurával! — Meg akartál ölni? — Igen. Mást nem érdemelsz. Lars váratlanul előrántotta a revolverét. Weller nem mozdul. — Most is megölhetlek Weller. Csak meghúzom a ravaszt és... Weller a következő pillanatban elkapta Lars csuklóját. Több erő lakozott ebben a vékonyka testben, mint gondolta. Sokáig némán dulakodtak és végül eldördült a végzetes lövés. Lars arcát elöntötte a vér. Hank Weller hátrált. Nem sajnálta Trowert. Önmaga tehet mindenről. Ő rántotta elő a revolvert, az ó mutatóujja nyomogatta a ravaszt. A házban semmi sem mozdult, senki sem rontott be a szobába. Most mi a teendő? Menjen el a rendőrségre és mondja azt, hogy önvédelemből gyilkolt? Min-
