A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-14 / 24. szám
FIGYELŐ Vallomás- “ adott témára A szabadságra menők ugyancsak gazdag kínálatból választhatnak: Picunda, Gagri, a Krim, Valdaj s egyéb helyek. A személyi védelem parancsnokának, ha nem tévedek, körülbelül négyezer rubelt adnak — zsebpénzként. Vagyis a fizetését nem kell a szabadságra pazarolnia. A nyaralóban mindenütt ugyanaz a pompa és fényűzés. A tengerhez, amely nincs messzebb a nyaralótól kétszáz méternél, autóval visznek oda. Én persze gyalog mentem, s különben is megpróbáltam fesztelenül viselkedni; röplabdacsapatokat szerveztem, a lányomból, a segédemből meg a sofőrömből összeállított csapatommal megmérkőztem személyi védelmem tagjaival, akik fiatal, erős, egészséges fiúk, gyakran mégis legyőztük őket. Szóval megpróbáltam bevinni valami emberit, valami elevenséget ebbe a kommunista fegyelmű oázisba. Őszintén bevallom, nehezen ment. Az én véleményem talán vitatható, ám úgy gondolom, hogy a peresztrojka az elkövetett taktikai hibák ellenére sem feneklett volna meg, ha Gorbacsov áttörést ért volna el a privilégiumok kérdésében. Ha lemondott volna a teljesen fölösleges, de megszokott és kellemes kiváltságokról. Ha nem kezdett volna házat építeni a Leninhegyen, új nyaralót Moszkva, egy szupermodernet pedig Forosz mellett, illetve átépíteni egy további nyaralót Picundán. S ha ezek után nem jelentette volna ki patetikusan a népképviselők kongresszusán, hogy neki egyáltalán nincs saját nyaralója. Fel sem fogta talán, hogy ez milyen képmutatás? Minden másként mehetne, ha az emberek nem veszítették volna el a meghirdetett jelszavakba és felhívásokba vetett bizalmukat. Hit nélkül a legszebb, legtisztább szándékú átalakítás is lehetetlen. S ha az emberek tudnak az égbekiáltó szociális egyenlőtlenségről, s látják, hogy a vezető semmit sem tesz a pártelit kiváltságainak megszüntetése érdekében, a hit utolsó cseppjei is elpárolognak. Miért nem volt képes Gorbacsov megtenni ezt? Szerintem a jelleme miatt. Szeret szépen, fényűzően, kényelmesen élni. S ebben a felesége is segít neki. A felesége, sajnos, nem veszi észre, mennyire odafigyelnek rá a szovjet emberek milliói, főleg az asszonyok. Szem előtt akar lenni, fontos szerepet akar játszani az ország életében. Egy jóllakott, gazdag, elégedett társadalomban ez normális dolog lenne, nálunk viszont nem, legalább is most nem. Ez ugyancsak Gorbacsov hibája: nem érzékeli az emberek reakcióit. Persze hogyan is érzékelné, amikor semmi kapcsolata a néppel. A dolgozókkal való találkozásai álarcosbálok: ott áll néhány ember, Gorbacsovval beszélget, körülöttük a "gorillák" lánca. A népet képviselő embereket meg különautóbuszokkal hozták a helyszínre... S az egész mindig csak monológ. Valamit mondanak neki, hogy mit, nem hallja és nem akarja hallani, ő a magáét mondja... Nem valami vidám jelenet. És "ZIL" a feleségének? No és a Politbüro-tagok fizetésemelésének szorgalmazása? Az emberek mindenről tudomást szereznek, semmit sem lehet eltitkolni. A lányom havonta egy darab szappant kap a munkahelyén, ez épp hogy elég. Amikor a feleségem naponta 2-3 órán keresztül járja az üzleteket, és semmit sem kap, amivel a családot jóllakathatná, még ó — ez a nyugodt, kiegyensúlyozott asszony — is idegeskedik, kijön a sodrából. Persze, elóbb-utóbb a mi nomenklatúránk is kénytelen lesz lemondani a nyaralóiról, s felelni a nép előtt azért, hogy foggal-körömmel ragaszkodott kiváltságaihoz. Nomenklatúrás nagyságukért már napjainkban kezdenek megfizetni: a funkcionáriusok választási bukásai éppen az első láncszemet jelentik. A dolgozók követeléseinek kielégítését már most meg kell kezdeniük. Az engedmények azonban rendkívül nehezen, csikorogva születnek: a kiváltságokról annyira nem akaródzik lemondani, hogy a kiváltságosok bármilyen furfangra, sőt csalásra is képesek, csakhogy ezt a folyamatot lefékezzék. Rizskov nemrégiben bejelentette, hogy megszüntetik az élelmiszerfejadag-osztást, bezárják a Granovszkij utcai különboltot. A boltot valóban bezárták, a fejadagokat azonban továbbra is osztogatják, csak most már a különleges megrendelések pultjainál. Semmi sem változott. A funkcionáriusok, a miniszterek, az akadémikusok, a főszerkesztők és egyéb nagyfőnökök sofőrjei csemegével megrakott táskákkal közlekednek, telirakják a fekete autók csomagtartóit, s az árut főnökeik házához szállítják. Mikor e sorokat írom, még nem ismerem a meg nem érdemelt privilégiumokat és kedvezményeket vizsgáló bizottság munkájának eredményeit. Nem tudom, milyen határozatot hoz ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban a népképviselők második kongresszusa. Ám azt hiszem, megszűnik ez a szégyentelenség. A javak elosztásának kaszt-nomenklaturális rendszeréről egyszer s mindenkorra áttérünk a civilizált rendszerre, amelyben a materiális értékek egyetlen mértéke a munkával megkeresett rubel lesz. Ezt nagyon remélem. Amikor a hátam mögött azt beszélik rólam, hogy a népszerűség kedvéért, az egyenlősdit, a mindenki számára egyforma rossz életet követelő tömeg kedvéért mondtam le a kiváltságokról — a nyaralóról, a fejadagról, a különpoliklinikáról és egyebekről —, erre ón oda sem figyelek, nem sértődöm meg. Tudom, ki mondja ezt, s miért. De előfordul, hogy más emberek — barátaim, szövetségeseim, jóakaróim — is megkérdezik, főleg konkrét helyzetek kapcsán, hogy például miért mondtam le a 4. ügyosztály szolgálatairól. Hiszen hol kaphatok orvosságot (pillanatnyilag éppen meg vagyok fázva), amikor semmi sincs: se antibiotikum, se fájdalom- vagy lázcsillapító. Vagy itt van egy egészen friss szituáció. Nyáron, az ülésszak idején, megszakításokkal írtam ezt a könyvet: hol éjszaka, mikor hazajöttem, hol vasárnaponként, szóval a normális, teljes értékű munkára egyszerűen nem jutott idő. Amikor augusztusban szabadságolták a képviselőket, úgy döntöttem, hogy nekifekszem a kéziratnak. Az irodámban, ahol millióegy problémát kell megoldanom, s otthonomban, ahonnan a telefonhívások elől sehová sem menekülhetek, ez lehetetlenség. Elhatároztam hát, hogy néhány hétre kibérelek egy Moszkva
