A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-18 / 3. szám
ÉLŐ MÚLT Utolsó levélváltásom GOBBI HILDÁVAL Legyek e nap vagy sötét árnyék, Ormok orma és mély szakadék, Mit sem érő? Sosem! De minden! Élek, majd útramegyek innen... Gyertyámat végleg elolthatom, Ám a fényt tovább is én adom... Fényképalbumomból két képet vettem ki. Mindkettő a ma már halott Gobbi Hildát eleveníti fel bennem. A két felvétel között több mint negyven év időkülönbség lehet. Dedikált mindkét kép. Az elsőn így szólított meg: "Százéves barátságunk emlékére! ölel Hilda", a másikon a kép alsó sarkában: "1987. - Most így nézek ki! ölel: Hilda." Az elsőn fiatal, csinos nő néz a távolba, gondolatokba merülve. Szemében az öröm és a mosoly is csillog, mintha mondaná: sikerülni fog az álmot megvalósítani! A másikon, a mindent feladó, a lemondó, a harcát vesztett asszony arca tekint rám. Ha nagyritkán Pozsonyban járt, vagy Szlovákia valamelyik szegletében megfordult, megkerestük egymást. Ha Pesten jártam, megkövetelte a találkozást. A színházban, vagy annak közelében, egy presszóban. Félelemmel beszélt az idős színészek magányosságáról, ez rettegéssel töltötte el. Almairól, a színészek otthonáról, avagy a színész-múzeummal járó nehézségeiről. Az átok bürokráciáról, a mai hideglelős közönyről, a 2000. év küszöbén álló emberiség utálatos individualizmusáról, a ma már slenggé vált mondásról: "majd az állam-papa megfizeti". — Drágám — mondta egy ízben, szinte sírva — egész életemen át — jól tudod — a szellemi értékekért, az egymás megbecsüléséért húztam szekeremet, akár egy igásló, most mások szemérmetlensége, harácsolása, felelőtlensége lassan velem együtt az útszéli árokba taszítja ckhós szekeremet. 87 tavaszán a korral és a viszonyokkal mutatkozó bajaimról írtam Gobbinak. Szinte postafordultával jött a válasz: "Drága Jenő: Végtelenül örültem jelentkezésednék. Hirtelen annyi emlék kavarodott fel bennem... A hosszú dumák... egy-két kupica... és az ifjúság. — Hidd el, hovatovább én is lelkileg és testileg rokkant vagyok, de ugyancsak 74 évesen az életbe vetett hitemet és opitimiz.nuisomat nem tudom kidobni az ablakon. — Jenőkém! Hidd el: "Az élet szép, Tcnéked magyarázzam..." ölel öreg barátod Gobbi Hilda, Bpcst 1987. június 4." E levelet követően nemsokára valaki felhívott Pestről, Gobbi Hilda súlyos beteg. Akkor küldtem el aggódó, de egyben buzdító'soraimat. Néhány sort idéznék: "Betegségeddel kapcsolatos hír csak "Nachlese"-ként jutott el hozzám. Önnön szavaiddal szeretnék most Hozzád szólni: Az élet szép, Tcnéked magyarázzam? Sose feledd, Hilda, nem is oly rég gyógyítóként, buzdításul, akár a jó mester diákjainak, így írtál nekem... Most Rajtad a sor! Bizonyíts! Téged nemcsak a színpad vár, hanem az emberek sokasága szeret, becsül és aggódik érted, köztük a vén szakállas pozsonyi barátod is. Azt se feledd, Rád szüksége van egy sorsverte, únos-untalan bukdácsoló népnek. Nagy-nagy szüksége!" Erre jött válaszként 1987 Halottak napja előtt levele, s mellékelve Gobbi Hilda szomorú szemű, szinte sírni látszó képe, s a levél szövege sem volt bíztató. "Kedves Jenő! — Baráti szavaidat, megható leveledet köszönöm. — Igazán igyekszem gyógyulni: megteszem, ami tőlem telik, de a jókedv — az még odébb van... Bánt, hogy miattam áll a Csirkefej, ez a színháznak is, az írónak is — és azt remélem — a közönségnek is veszteség... No, de reméljük a legjobbakat... — Még egyszer köszönöm leveled. Baráti szeretettel köszönt Gobbi Hilda., Budapest, 1987. október 10." Már csak bíztatott bennünket. Bennem valami félelem mocorgott. Ő ekkor már magában mindennel leszámolt. Csak pislákolt benne a remény. De még ekkor is valami olyan megbecsülni, tisztelni és szeretni való jelenséggel álltunk szemben, ami csak ritkán jelentkezik az embereknél. Nem az önös testi, lelki fájdalmairól szólt, ahogy ez a levélből kitűnik. Nem! Szinte bocsánatot kért a közönségtől. Gobbi Hildának az fájt, az nyugtalanította, hogy nem tudja, nem volt képes már szolgálni a közönséget. NAGY JENŐ baráti körét kutató Praznovszky Mihály —, hogy a fiatal, az egyetemről frissen kikerült (s ezért ideákkal, naiv hittel lelkes) Madách rajongva hallgatja alispánjának minden szavát, aki mellé gyakran osztották be.” Sréter is méltányolta és támogatta az ifjú patvarista buzgalmát és tehetségét; nagyon sokat segített minden téren az induló Madáchnak. "Nem csoda hát — állapítja meg Praznovszky —, ha az alispán halála (Sréter fiatalon halt meg, 36 évesen — Cs.K. megj.) mély nyomot hagyott Madáchban, olyannyira, hogy lemond a vármegyei tiszteletbeli aljegyzőségről, és ut álkozva nézi a kisszerű, szakképzetlen és közömbös megyei hivatalnokok munkáját." Hárs- és gesztenyefákkal körülvett teraszon áll a XVIII. századi Simonyikastély. A falu északnyugati szélén építették a Sréterek a megye egyik legrégibb evangélikus templomlát. Az egyhajós, későbarokk templom sajnos, ma elég rossz állapotban dacol az idővel. Csáky Károly A HÉT 11
