A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-14 / 24. szám
GONDOLKODÓ Sartre az antiszemitizmusról "Személyes tragédiánk, hogy Sartre írása nem egy a lehetséges történeti megközelítések közül, hanem az antiszemitizmus tónyeinek leírásában huszadik századvégi, kelet-európai sorsunk foglalata, lehetséges és élő értelmezése, a-filozófiai megközelítésen, §z egzisztencialista magyarázaton túl is fájdalmasan aktuális" — állapítja meg Braun Róbert Jean-Paul Sartre Vádirat az antiszemitizmus ellen (Cserópfalvi-Göncöl 1991; készült a Káldor György kiadóvállalat által 1947-ben kiadott kötet alapján) című könyvének előszavában. S ezt a "fájdalmasan aktuális"-t kétszer is aláhúznám, a francia filozófus 1946-ban kiadott elemzése ugyanis mintha csak napjaink Kelet-Európájában készült volna. Ráadásul ha az "antiszemitizmus" fogalmat a "kisebbsógellenessóg" fogalommal helyettesítjük, nagyjából a mostanság zajló hazai eseményekre is magyarázatot kapunk. Mert "az egalitárius közösség, melyet az antiszemita követel,'tömegekre épített közösség, vagy pedig olyan pillanatnyi, összeverődött csoport, mint amilyen lincselések vagy botrányok alkalmával keletkezik. Az egyenlőség ezekben a közösségekben annak az eredménye, hogy a társadalmi működések különfélesége bennük közömbössé válik. A köztük lévő kapocs a gyűlölet. Ennek a közösségnek semmi más célja nincsen, mint kiterjedt elnyomó szankciókat érvényesíteni bizonyos emberekre vonatkozólag. A kollektív kezdeményezés és kollektív fellépés annyival is erősebben érvényesül az egyénnél, minthogy annak ezen a közösségen belül semmiféle megkülönböztető s egyben védelmet jelentő funkciója nincsen. Különben is az egyéniség belefullad a tömegbe és a tömeges reakciók és gondolkodásmódok mindig tisztán primitív jellegűek". Mivel az antiszemitizmus a legdemokratikusabb államokban sem tartozik azok közé a gondolatok közé, amelyekre a szabad véleményalkotás joga vonatkozik, a demokráciákban az antiszemitizmus "egy földalatti megjelenési formája annak, amit úgy hívunk, hogy az állampolgár harca a kormányon levő hatalommal. Kérdezzék csak meg akármelyikét ezeknek az ifjú vadembereknek, akik nyugodtan túltéve magukat a törvényen, nóhányan összeverődnek, hogy egy zsidót bántalmazzanak valamelyik elhagyott utcában. Azt fogja felelni, hogy erős központi hatalmat óhajt, amely leveszi róla azt a súlyos terhet, hogy önállóan kelljen gondolkodnia. Mivel pedig a Köztársaság gyenge hatalom, ó kénytelen ellene harcolva fegyelmezetlenségre ragadtatni magát, a fegyelem és engedelmesség iránti szeretettről. (A mi köztársasagielnök-bántalmazó, parlamenti kapukat-ablakokat tördelő vadembereink szellemi színvonalát Sartre nem ismerhette. Tőlük ugyanis aligha kapott volna ilyen, akár filozófiailag megalapozottnak is nevezhető válaszokat — a recenzens megjegyzése.) De vajon igazán olyan erős hatalmat szeretne-e maga felett érezni? Valójában a többiek számára követeli a legszigorúbb rendet, saját részére pedig a felelőtlen rendetlenséget; a törvény fölé szeretné önmagát helyezni úgy, hogy ugyanakkor megmeneküljön a szabadság és a magány tudatától is. Ezért alkalmaz ürügyet, mondván: a zsidó részt vesz a választásokon, zsidók vannak a kormányban, tehát a törvényes hatalom fenékig rothadt, helyesebben azt is mondhatjuk, hogy nem is létezik többé és jogunkban áll az intézkedéseit nem figyelembe venni". Számos gondolatot, tónyleírást, eszmefuttatást idézhetnénk még Sartre könyvéből, célunk azonban nem a mű kivonatolása, hanem az iránta való figyelem felkeltése. Egy rövid idézet azonban még ide kívánkozik: "...az antiszemitizmus a kifejezési formája egy olyan primitív, elvakult és diffúz társadalomnak, amely látens állapotban állandóan jelen van a törvényes kollektivitáson belül. Nem szabad tehát feltételeznünk, hogy egy lelkes felbuzdulás, néhány jó szó és egy tollvonás már elegendők a megsemmisítéséhez. Olyan ez, mintha azt képzelnók, hogy kiküszöböltük a háborút, mert egy könyvben ismertettük annak szörnyű következményeit." Jean-Paul Sartre mindezek ellenére optimista volt. Ő ugyanis biztos volt abban, hogy "a szocialista forradalom szükséges és elégséges az antiszemitizmus megszüntetesére". Mint már említettem, mindezt 1946-ban vetette papírra. De miben bízhatunk mi, itt, most — 1991-ben? Vagy merhetjük tán azt hinni, hogy 1948-ban nálunk egyszerű "kommunista puccsra" került sor, s a szocialista forradalom csak "a jövő zenéje"? Ezekre a kérdésekre Sartre-tól már nem kaphatunk választ. Varga Erzsébet Levél Július Satinský színművész barátomnak Kedves Gyula! Bizony már tizenöt esztendeje is elmúlott, amidőn Verebélyen találkoztunk. A kultúrházban szerepeltetek, vittétek színre zenés show műsorotokat. Az előadás előtt, alatt és után akadt rá mód, hogy elbeszélgessünk, felelevenítsük diákélményeinket, csínytevéseinket, eszmefuttatásainkat és az elrobogott ifjúságot. Volt közös téma bőven, hiszen a Duna utcai PG egykori diákjai voltunk, igaz ti (Peter Debnár, Ali Brezovský és valamivel előbb Milan Lasica) a szlovák gimnáziumba jártatok, mi pedig a magyar tagozaton koptattuk az iskola padjait, no meg a tanárok idegeit. Verebélyen beszámoltak róla, hogy nem a legjobb "passzban" vagytok, színházatokat (Divadlo na korze) bezárták, kegyvesztettek lettetek Szlovákiában, de a cseheknek nem okozott gondot fátylat borítani a hatvannyolcas évekre, angazsáltak benneteket Brünnben és Prágában is — elég gyakran. Röviddel találkozásunk után azonban megdöbbentem, amikor a Pravda hasábjain olvastam színházatok a Nová scéna (Új Színpad) által kibocsátott, közzétett "rezolúció" alatt a te aláírásodat is. Az ügy felett manapság már nincs értelme polemizálni, mivel az értékrendek a "demokráciában" furcsa mód megváltoztak. Most azonban nem erről van szó, hanem arról szeretnék írni, hogy őszintén csodálom és tisztelem újságírói képességeidet. A Národná obroda szombati számaiban megjelenő írásaidat rovatodban: "Príhovor Júliusa Satinského k rodákom", szorgalmasan olvasgatom elejétől fogva. Színesen, helyénvalóan tudod használni a szlovák nyelv adottságait, olyan szavakat, kifejezéseket, jelzőket használsz és hozol tisztán a felszínre, amelyeket mások már rég elfeledtek, vagy nem is ismernek. Ez írásaidban a szép és szerintem hatásos. Joggal állítom, hogy különb bravúrt adsz az olvasónak újságíróként, mint egy pályatársad politikusként. Dicsérlek? Nem, erről szó sincs, csupán a tényeket vetem papírra, amelyek a közlés nélkülözhetetlen eszközei... Egyik utóbbi leveledről: Železná košeľa (Vasing) — Národná obro-
