A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-31 / 22. szám
Holnap is élünH KOVÁCS VILMOS Kovács Vilmos, kárpátaljai magyar költő, író 1927-ben született Gáton. Az ötvenes évektől az ungvári Kárpáti Könyvkiadó vezető szerkesztője volt. Későn kezdett írni. Életében öt verseskötete jelent meg és egy regénye: a HOLNAP IS ÉLÜNK. A regény 1963-ban íródott, de hosszas huzavona után csak 1965-ben jelent meg Ungváron. Ám rövidesen kivonták a forgalomból, és a könyvtárakból is eltűnt. Betiltották. Őt magát is állandó támadások érik, amelyek arra késztetik, hogy 1971-ben otthagyja a kiadót. Utolsó mentsvárként Budapestre költözik, de ekkor már senki és semmi nem segíthet rajta. 1977. november 13-án Budapesten hal meg. Betiltott regényének második kiadása 1989-ben jelent meg a debreceni Csokonai Kiadónál. Úgy látszik, hiába feküdt le olyan szokatlanul korán, mert úgy sem tud elaludni. Tehát nem lesz semmi a tervéből, hogy holnap hajnalban ébred, és negnézi a napkeltét. Valahogy mindig fáradtnak érzi magát, ha nyolc órától kevesebbet alszik. Ilyenkor letört és ingerült. És a munka is nehezebben megy. Hogy megüli ezt a kis szobát a muskátli nehéz illata. Az ablak persze itt is zárva van. Ki sem lehet nyitni a virágtól. Igen, a parasztházakban ritkán nyitnak ablakot. Igaz, hogy nem is tartózkodnak a szobában. Hálni a konyhában hálnak. Ezek is, a házigazdáéi Az öregasszony a karosládán, a menyecske meg a két gyerek az ágyban. A kislány hároméves és mindig sír. Az anyja egy darabig csitítgatja, aztán elpiiföli. És a gyerek egy kis időre elhallgat. Olyankor hallgat el, ha az anyja megveri. A házigazda Kazahsztánban van. Különben ott van a férfinép java része. Május derekán felkerekednek és nekivágnak a hat-hétezer kilométer útnak. Ácsmunkára mennek. Azt jobban fizetik, mint a mezei munkát. Keresnek is szépen. Ma megkérdezte a fiatalasszonytól hogy mennyit keres az ima. Azt mondja, tavaly huszonöt mázsa búzát hozott haza meg pénzt is. Szóval, megéri az a hat hónap. Mert a kolhozuk igen gyengén fizet. Nem akarja megmondani, hogy mennyit. Nem lenne ő ráutalva, hogy dolgozzon, de a brigádvezető folyton jár a nyakára, hogy menjen, mert az emberek elmentek, kell a munkaerő. És fenyegetőzik is, hogy letiltja a tehenüket a legelőről. Kaszálni meg nem szabad, az árokparton sem. Hát ezért jár dolgozni. Megkérdezte, hogy miért ilyen gyenge a kolhozuk? Azt mondta, hogy a hegyekben kevés a föld. Juhtenyésztéssel érdemes lenne foglalkozni, de hát nem csinálják. Nem tudja, miért. Á kislány megint sír. Pedig már úgy volt, hogy leszúrja az állványt a földbe, és előveszi az ecsetet. És mégsem tette. Tulajdonképpen az utóbbi időben nem is festett őszi tájat. Miért? Annak a kis zöld szemű orvosnőnek, a... Mártának alighanem igaza van, hogy a tavaszt választotta. De nem azért van igaza, mert a tavasz szebb. Várjanak csak. Mi az, hogy szebb? Kint a konyhában a kislány megint sír. Az anyja megveri. Nagy, erős keze van és izmos lába. Fájhat, ha üt. Nagy, erős keze eres. Az arca... Az arcára nem emlékszik. Csak a kezére emlékszik. Annak a zöld szemű orvosnőnek milyen apró keze van. Tavasz. Tavasz. Szereti a tavaszt, és nem tudja miért. Hát persze, hogy nem tudja. Az ember legtöbbször egyáltalán nem tudja... Vagy talán ő, a festőinas tudja, hogy miért szereti az őszt? Mert túlfinomult és tetteit már gátló szépérzéke megbámulja benne színek csodáját, és kéjelegve, meddőn kielégül? Mert ellesi tőle a színek felépítésének törvényét? A harmóniát? És mit kezd mindezzel ebben a felborult egyensúlyú világban, a maga diszharmonikus életében? Mit kezd vele? Valamikor kölyökkorában az alkonyt festette. Ügyetlenül, kontár módjára. De akkor még művész volt, mert temette magában Edit emlékét, és ezt a csupa moll hangsorra szerelt érzést belevitte az alkonyatba, a búcsúzó napba. És képein a nap már nem puszta jelenség volt, hanem élt. Élt és szenvedett. Mint ahogy ő szenvedett. Rosszak azok a képek? Igen, rosszak, de általuk vált művésszé, mert érzéseivel beoltotta a holt tárgyat, mert itt kezdődik a művészet. "Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld...”. Szebb lett azóta? Ki tudja? És ki tudja, hogy miért nem oltotta be ma magával ezt az őszt? Amikor szeme megjárta az utat a lombok legmélyebb vörösétől a legsötétebb zöldjéig, és libavörös lett a két karja, és megindult az erdő felé, akkor már-már újra művésszé vált. Mi állította meg? Mitől rettent vissza? Attól, hogy JÚLIUS POLÁK ILLUSZTRÁCIÓJA 16 A HÉT
