A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-18 / 3. szám

GONDOLKODÓ

Másik

történelem

Valamikor az ötvenes évek elején szülőfalumban házhelyeket osztottak. Az egykori "papföldeket" mérték ki, vagy ha hű akarok lenni az igazsághoz, akkor úgy kell fogalmaznom, hogy: mértük ki, merthisz az acél-mérőszalag egyik végét én vittem, s a kijelölt helyen karókat ütöttem a földbe. A levert cövekek közé nemsokára falunyi ház épült - ez lett az Újtelep. A mi házunk volt az első a korábbi szántóterületen; kicsi ház volt, később, amikor a mostanit felépítettük, amazt egy vasárnap Laci öcsémmel ledöntöttük. Holott ez volt Lacink szülőháza. Volt — nincs. Az enyém jóval korábban jutott hasonló sorsra; tetejét a Nagy Tűz egyéves koromban leégette. A fél falut felperzselő tűzözön után apám másikat épített a helyére, a nyáron még állt, de azóta alighanem azt is eltűntette a föld színéről a másféle igyekezet. Holott ez meg Vilma húgom szülőháza volt. Ötven év alatt az idő eltűntetett valamit az életünkből: azt a négyszer négy méteres konyhát, az egykori zsellérház részét, amelyben megláttuk a napvilágot.

Nem tudom, miként élnek, gondolkodnak azok, akik az ilyen csekélységet egy kézlegyintéssel elintézik, s azt sem tudom, miként vélekednek azok, akik számára a szülői házat megőrizte az idő. Valaminek a megléte, vagy hiánya, úgy tűnik fel, egyénenként változó megítélés alá esik. Nyilván az lehet a döntő, hogy milyen mértékű a hozzá való érzelmi kötődésük. Mindazonáltal azt gondolom, hogy az egymást követő nemzedékek tudatában ezekből a kötődésekből formálódik, alakul ki egy-egy közösség összetartozásának a tudata. Azt is mondhatnám, hogy az otthon-tudat; tágabb értelemben a történelem - egy-egy nép megélt tapasztalatainak az összegezése.

S mindannak a jelképei is. A szellemiek és a tárgyiasultak egyaránt.

Azt kérdezhetnénk most, hogy mi köze van ennek a házhelyosztáshoz és az ötvenes évekhez? Látszatra

semmi. Ám ha azt mondom, hogy a valahová tartozás első tárgyiasult eleme a szülői ház, akkor már esetleg földerenghet tudatunkban, miről is van szó. Azokról a helyekről, amelyek valamilyen módon a szűkebb, vagy a tágabb közösség számára ugyanazt jelentik: az együvé tartozást, a közösséget — történelmünket. A szülői ház, s a szülőföld ennek első jelképei. Aztán jönnek a temetők, majd az emlékhelyek, ahova már nagyobb közösségek is kötődnek, kötődhetnek. Ha vannak ilyen jeles helyek. Ebből következik a kérdés, hogy mi, szlovákiai magyarok, miként is állunk ezzel? Hol vannak, s milyenek azok a történelmi emlékek, emlékhelyek - emlékművek -, amelyek előtt leróhatjuk tiszteletünket, vagy ahol fejet hajthatunk nemzeti nagyságaink, vagy a névtelenek előtt? Az emlékművekről van tehát szó. Amikor az ötvenes évek eleji házhelyosztást említettem, nem ok nélkül történt. Ugyanis a telek, amit kaptunk, a temetővel volt határos. S akkor Horvát Zsigmond tiszteletes úr — később esperes, még később püspök - kezdeményezésére a temetőben, pontosan a kertünk végén, hozzáláttak egy háborús emlékmű és emlékpark megépítéséhez, kialakításához. Az évszázados sírokat elegyengették, a süttői vörös márvány sírköveket sorba állították, s hozzáláttak a szárnyas emlékmű alapozásához. Mindez pedig történt az ötvenes évek legelején, amikor még szólni sem lehetett, nemhogy emlékművet állítani azoknak, akik a második világháborúban lettek önmaguk jégszobrává a Don-kanyarban. Minden bizonnyal az egész magyar nyelvterületen ez volt az első háborús emlékmű, amelynek a két szárnyán lévő fekete márványlapra odakerültek a második világháborúban elesettek nevei. Ez az emlékmű ma is áll, jelezvén, hogy egy közösség összefogása, áldozatvállalása nem ismer leküzdhetetlen akadályokat. De a búcsi református közösség a határon túl is emlékművet állított a háborúban elesetteknek. A faluból elhurcolt leventék

GÁL SÁNDOR

legtöbbje a Fehérvár közelében lezajlott nagy tankcsatában vesztette életét. A zámolyi temetőben az ő sírjuk felett is áll egy szerény emlékmű.

Hogy miért említem mindezt? Csupán azért, mert eljött az ideje - hányadszor már? — az emlékműállításnak és az emlékművek ledöntésének. Hallom és olvasom, hogy Gömörben, az Ipoly mentén, Kárpátalján sorra avatják a második világháborúban elesettek emlékműveit. Ugyanakkor láttam, s látom, hogy egyik napról a másikra tűnnek el öröknek hitt, mozdíthatatlannak vélt szobrok, emlékművek. De: milyen emlékmű az, ami ledönthető, eltávolítható? Emlékmű-e egyáltalán? Aligha. Nem lehet az, ha hiánya senkit se érint. Vagy méginkább: ha egy egész közösség, netán az egész ország közös óhaja nyilvánul meg eltávolításuk tényében. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ezek az eltávolított szobrok, emlékművek egy kor negatív szimbólumai. Negativ szimbólumok — nem állták ki az idő próbáját, s így az igazság hullámverése elsöpörte valahányát. Az üres talapzatokat gyorsan befedi az idő hordaléka, eltűnnek. Aztán — miként gyakorta tapasztalható - helyüket elfoglalják mások. Újak, vagy olyanok, amelyeket egyszer már eltávolítottak, s amelyeknek most - mily forgalmas a történelmi tér - ismét eljött ragyogásuk ideje. Van aki úgy véli, ez már végleges megoldás, vagy jóvátétel. Én azonban már az ilyen szoborcserékben nem hiszek.

Minderről, vagy pontosabban: ezek láttán úgy érzem, a kertünk végén emelt emlékmű vagy társa a zámolyi temető alsó szegletében, a történelmet vigyázzák. Nem csupán azzal és azért, mert apáink, nagyapáink, kortársaink nevét olvashatjuk rajtuk, hanem azért, mert ezek az emlékművek bennünk is megépültek. Ezért lebonthatatlanok.

4 A HÉT