A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-31 / 22. szám
Hervad már ligetünk Olvasom az Új Szó 1991. május 8-i számában a László Béla dékánnelyettessel készült interjút (Nyitrán a helyzet...) és önkéntelenül is Berzsenyi Közelítő tél című szépségesen szomorú versének sorai villannak elém: "Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, /S minden mive tűnő szárnya körül lebeg! /Minden csak jelenés: minden az ég alatt, /mint a kis nefelejcs, enyész." Alig másfél évvel a rendszerváltást elindító bársonyos forradalom, a nagy nekibuzdulások és a lelkes igyekezetek után a magyar pedagógusképzés helyzete Szlovákiában továbbra is problematikus és semmi jóval, biztatóval nem kecsegtet. A nyitrai Pedagógiai Fakultás magyar tagozata tulajdonképpen van is meg nincs is. Olyan értelemben van, hogy a főiskolán magyar nyelvű oktatás is folyik, magyar hallgatók számára, de hogy milyen tantárgyakat taníthatnak magyarul és egyáltalán milyen szakpárosítások indulhatnak, az egyelőre még mindig a tanszékvezetőktől, tehát bizonyos emberek hangulatától, kényekedvétől, netán pártállásától függ. "... iaz őszi magyarellenes hangulatkeltés utórezgései még most is észlelhetők a karon — állapítja meg László Béla —: akadtak tanszék-, illetve szekcióvezetők, akik egyszerűen nem voltak hajlandók hozzájárulni ahhoz, hogy a tanszékükön magyar tagozati szakok nyíljanak. Ilyen volt például a történelmi szekció vezetője, aki miatt nem nyithatjuk meg a magyar-történelem és a földrajz-történelem szakot, holott lett volna rá elég jelentkezőnk." Ezek után megkérdeznem: vajon ki és mi kényszerit(het)i rá ezeket a személyeket, hogy változtassanak álláspontjukon, és egyáltalán meddig függ még a magyar iskolák sorsa, jövője egyénektől, pillanatnyi politikai erőviszonyoktól és konstellációktól? Elég leváltani egy dékánt és kinevezni a helyére egy másikat, s máris módosul az ábra. Az effajta "roblémakezelés" cinikus és a magyar nemzeti kisebbség számára megalázó is. A cikk elolvasása és később Lészló Bélával folytatott beszélgetésem nyomán az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a dékánhelyettes urat nagyon magára hagyták ezzel a mindnyájunkat érintő gonddal. Már-már dón quijotei harcot vív a sunyi nacionalizmussal, az elhibázott rendeletek és törvények mögé bújó alattomos erőkkel. Az oktatásügyi tárca is inkább kényszerűségből mintsem őszinte meggyőződésből kiutalt ugyan bizonyos többletpénzeket a megnövekedett tanári állomány béralapjának a fedezésére, de a magyar tagozat jogi helyzetének a tisztázását nem kapkodja el, s ahogy én a hivatalos ügyintézés "megszokott és jól bevált" módszereit ismerem, még jo ideig eljátszogatnak a dologgal. Mintha politikai- mozgalmaink is belefáradtak volna a tavalyi meddő csatározásokba: semmi jelét nem látom, hogy lépni készülnének az ügy érdekében. A Szlovákiai Magyar Pedagógus Szövetség (SZMPSZ) sem sokat tehet pillanatnyilag. No nem azért, mintha a kedv hiányozna hozzá, hanem egyszerűen azért, mert a minisztérium tisztviselői nem hajlandók valóban egyenrangú tárgyalópartnerként elfogadni az SZMPSŽ képviselőit. Napról napra erősödik bennem az a felismerés, hogy a pártállam direktív módszereit az uj rendszer hivatalnokai is megkedvelték. Ezek az urak már régen nem szolgálatnak tekintik feladatukat; magas pozíciójukban a hatalmukat fitogtatják, némelyek basáskodnak is. Számos újdonsült kormányhivatalnokra a dilettantizmus jelzője is ráillik, sajnos ők a legmagabiztosabbak. Vajon mit várhatunk ebben a helyzetben? Aki ismeri Murphy törvényeit az tudja, hogy a dolgok maguktól nem szoktak megjavulni, éppen ellenkezőleg: még csak tovább romlanak. A szlovákiai belpolitikában is egyre inkább a nemzeti vonal tör előre és nyer teret, olyan erők válnak hangadókká, amelyek számára a nemzeti kisebbségek asszimilálása és felmorzsolása a végső cél, tehát nem áll érdekükben a nemzetiségi intézményrendszer fejlesztése. Jóllehet a legfontosabb érv, amit egy-egy elutasítás alkalmával felhoznak, hogy nincs elég pénz, valójában a kellő jószándék és készség hiányzik, hiszen a magyarság által megtermelt javakból és adókból nem hajlandók ilyen célokra pénzt fordítani. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a magyar pedagógusképzést önerőből, magánfőiskolán kellene megoldanunk. Ez véleményem szerint egy balga gesztus lenne az állam felé, amely a munkánkra és az általunk megtermelt értékekre igényt tart, de cserébe nem akar annyit adni, mint amennyi megilletne bennünket. Vajon mit szólna a szlovák közvélemény, ha a szlovák intézményeket is közadakozásból és önerőből kellene fenntartani? Elszomorodik az ember, amikor azt tapasztalja, hogy a törvényhozás piti ügyekkel bajlódik, közben a gazdaság stagnál vagy visszafejlődik, mert olyan jogi káosz uralkodik, amelyben képtelenség felelősen dönteni. A politikusok zöme nem távlatokban gondolkodik, hanem a pillanatnyi helyzethez igazodik. Ma ismét kemény centralizmus van ebben az országban, s ha a parlamentben a honatyák és a honleányok továbbra is ilyen jámborul fogjak bámulni a kormány intézkedéseit, egy szép napon majd arra virradunk, hogy beköszöntött a többpárti diktatúra. Sajnos, a magyar pedagógusképzés ügye is szorosan összefügg ezzel a társadalmi válsággal, így a legjobb igyekezetem dacára sem tudok optimista lenni ebben a kérdésben. LACZA TIHAMÉR HORMI — korrózióvédelem fémfelvitellel, acélszerkezetek, autókarosszériák és régi épületek homlokzatainak tisztítása homokfúvással, alumínium- és horganyréteg felvitele. Cím: HORVÁTH MILAN 945 01 KOMÁRNO PUŠKINOVA 23 TELEFON 0809/60813
