A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-24 / 21. szám
A HÉT RIPORTJA nekem ruhát is vett. Felültetett a kocsira, bevitt a városba. Az engem felöltöztetett. No, melyik kell, válassz! Vett egy ruhát hétköznapra, egyet ünnepre. A csehek szerettek minket. Moziba, kocsmába is együtt jártunk. Ha nem mentem, jöttek értem: Pod’, Alex! Még inkább ők fizettek nekünk a kocsmában..." A felnőttek dolgoztak, állatokat gondoztak, mezőgazdasági munkákat végeztek - a gyerekek meg iskolába jártak. Szívós Árpád nyolcéves volt akkor: "Ahogy megérkeztünk, jött a tolmács a pappal meg a tanítóval, hogy van-e iskolaköteles gyerek. Mert annak iskolába kell járnia meg hittanra. Én református vagyok, hát hittanra nem kellett járnom, de iskolába igen. Itthon, front után szlovák iskolába jártam, de a tanítónő rőcei volt és tudott magyarul. Amit nem értettünk, azt megmagyarázta. De ott nem volt kihez fordulni. Hárman voltunk magyar gyerekek, rúgtak, lökdöstek minket, mindig ment a csetepaté..." Az áttelepítettek Csehországban, Morvaországban is összetartottak, számon tartották, segítették egymást. De szökésre komolyabban csak akkor kezdtek gondolni, mikor már a csehek is emlegették, hogy előbbutóbb hazaküldik őket. 1948 nyarán már szállingóztak haza az emberek. A merészebbje még előbb vonatra ült, de hazaérve kegyetlen valóság fogadta őket. Itthon hagyott vagyonkájuk ebek harmincadjára jutott, a jószágokat elkötötték, szerszámaiknak lába kélt, házaikban pedig idegenek laktak. A kitelepítés forgatókönyvének megfelelően ugyanis szlovák családok költöztek a kiürített faluba. Jöttek a környező pusztákról és Feketebalogról. Mfgel Jánosné: "Három darab marhát hagytam itthon, egy tehenet, egy másfél éves tinót meg egy féléveset. Takarmányt, a veremben krumplit, a padláson zabot, búzát. Mire visszajöttünk, semmit se találtunk. Egy balogi szlováknál volt a féléves borjú, aki azt mondta, úgy menjünk érte, mert nem volt kifizetve, hogy kést vág belénk". Bodon Sándor. "Mikor hazajöttem, semmit se találtam itt, semmit, csak egy szlovák családot Feketebalogról. Az állatok eltűntek, a krumplit kiszedték a veremből. Mondom a szlováknak, hogy jövök haza, a magaméba. Nekem erre výmerem van - mondja ő, merthogy nem akart innen kimenni. Jól van, mondom, várok még egy hetet, ha addig se megy el, én erőszakkal jövök vissza. Aztán nem várta meg a hetet. Elment vissza, Feketebalogra". Nemegyszer összetűzésekre is sor került az új "honfoglalók" és az "őshonosok" között. Szívós Árpád: "Mentünk a szlovákhoz, akinél a gazdasági felszerelésünk volt. Édesapám meg még ketten a faluból, akiknek szintén annál a szlováknál volt a felszerelésük. Az meg a ház előtt egyengeti a vakondtúrásokat. Mondták édesapámék, hogy mi célból mennek. Fogta a kapát, beléjük akarta vágni. No ők meg kivették a járomszöget...azzal... Úgy szaladt haza puskáért... Hát az volt az isteni a falut és a komisszár kezükbe nyomta a végzést. Mire volt jó mindez? Örökös kérdés marad. Az okozott sebek még mindig túl mélyek ahhoz, hogy könynyen behegedjenek. Most, évtiSzívos Árpád: "Cudar dolog volt az, embertelen dolog" szerencse, hogy a felesége bezárta előtte az ajtót, mert minket agyonlődözött volna...meg az ökröket is talán...annyira fel volt bőszülve. De nem volt mese, a szekeret, az ekét, a boronát, a hengert, ami ott volt nála, édesapámék összeszedték és elhozták. De így, terrorral..." Ki tudja, mennyi érték ment veszendőbe ezeknek az intézkedéseknek a következtében?! Az emberek, akik a hosszú háború után épp hogy hozzáfogtak otthonuk újrateremtéséhez, két évre rá lehorgasztott fejjel, könnyes szemmel indultak az ismeretlen útra. Miért? Vetődött fel azóta is gyakran a kérdés - hol suttogva, hol hangosabban. Miért? Kérdezték az egyszerű parasztemberek is azon hideg téli napon, amikor a csendőrség és a katonaság körülvette zedek múltán se szívesen emlékeznek vissza az egykor meghurcoltak. Szívós Irma néni: "Nem jó erre visszaemlékezni!" Szívós Árpád: "Emlékek? Elpusztítottuk mi annak még az írmagját is, hogy semmi se emlékeztessen azokra a dolgokra". A tárgyi emlékeket ugyan meg lehet semmisíteni, de az emberi emlékezetből nem lehet nyomtalanul kitörölni az átélt szenvedéseket, megpróbáltatásokat, veszteségeket. És az emlékek nem engedik oldódni a lelkek mélyén évtizedek óta ott feszülő görcsöt. És ezért van az, hogy a kérdés bennük is, bennünk is újra meg újra felvetődik. Emlékezzünk hát! S. FORGON SZILVIA 1947 nyarán már morva földeken arattak... (archív) A HÉT 3
