A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-10 / 19. szám
FIGYELŐ A szürrealizmus mágusa (100 éve született Max Ernest) "Ne teketóriázzunk: a csoda mindig szép, bármely csoda szép, sőt csak a csoda szép." — írja André Breton A szürrealizmus kiáltványában. A szürrealizmus legfőbb esztétikai kategóriájának, a csodának, a csodálatosnak talán a legnagyobb mágusa volt Max Ernst. Ez a német származású festő, költő meghatározó egyénisége volt a századelőn induló polgárpukkasztó mozgalomnak, az ő személye kapcsolta össze a 20. század két legabszurdabb művészeti irányzatát: a dadaizmust és a szürrealizmust. A szürrealizmus, avagy az ösztönvilágot felszabadító asszociációk költészete nem kevés hasonlóságot mutatott a Dadával, sőt közvetlen előzményének is tekintette azt. Amikor 1925-ben Max Ernst megrendezte az álomvilág visszaadására törekvő szürrealista festészetének úttörő kiállítását, már megindult az új mozgalom kibontakozása. De ő, az ő sajátosan kevert, összemosódó határvonalú valóság- és álomvilágával mindenkinél előbb felfedezte azokat az összefüggéseket, amelyek segítségével a valóságos tárgyakat sajátosan lebegő környezetbe tudja helyezni. Az újításairól, kísérletezéseiről ismert művész első kollázsai még a dadaizmus szellemében fogantak, de képzeletvilágát fokozatosan hatalmába kerítette az irracionális dolgok megragadásának kényszere. Ezért is csatlakozott Breton híveihez, és ettől kezdve Masonnal, Miróval és Dalival együtt az élvonalbeli szürrealista festők között tartották számon. Több új képalkotási módszer is fűződik a nevéhez, az első közülük a frottázs, mely a képalkotást az absztrakt egyszerűségig vitte. Az eljárás lényege, hogy Ernst a padlóra grafittal bedörzsölt papírdarabkákat helyezett, mégpedig úgy, hogy az azon található rovátkákat kiemelje. "Meglepett vizionáló képességem hirtelen megnövekedése" — írta erről később Ernst. A frottázstechnikából a Max Emst : A szobacsiga. Kollázs későbbiek során kifejlődött a vakarás: a művész a még friss felületet fésűvel, vonalzóval kaparta, és az eltüntetett massza egy merev formát hozott létre, amely feltárta az alsó réteget. A harmadik plasztikai eljárás, amellyel Ernst igencsak megragadó hatásokat ért el: a matrica. Ernst folytonos újításai, próbálkozásai nagyszerűen kifejezik nemcsak művészetének belső logikáját, hanem egyben illusztrálják magának az irányzatnak a fejlődését is. Életművének, de az egész szürrealista festészet ars poeticájának tekinthető az 1942-ben készült A festészet és a szürrealizmus című képe. Az alkotáson magát a festészetet ábrázolja Ernst. A kép jobb oldalán egy kecses kéz tétova vonalakat rajzol a ködös térbe, a jobb oldalon pedig a festőállványnál tevékenykedő szürrealizmus látható, ami nem más, mint egy szörnyeteg. A bennünk lakozó szörnyek segítségével kell festenünk - ez a festmény mondanivalója. Ernst képe tehát a szürrealista tanítás legalapvetőbb tézisét fejezi ki. Nevezetesen azt, hogy minden, amit az ember alkot (a művészetben, a nyelvben, az életben, még a politikában is) - költészet legyen. Ennek a tanításnak volt elhivatott hirdetője és megvalósítója Max Ernst. Az ő művészetében realizálódott a legmélyebben az, amire az egész szürrealizmus épült: hogy a csoda, a vágy és a valóság egységbe olvadjanak, és az örök értékek megtalálják méltó helyüket a múló világ dimenziói között. S. Forgon Szilvia KI A HARMADIK? Egy izgalmas kaland végigolvasni a Modern könyvtár múlt évben megjelent Michelangelo Antonioni "Egy sosem volt szerelem krónikája" című prózai könyvet. A harminchárom írás nem széppróza ugyan, nem is filmnovella, de ez mitsem von le a könyv irodalmi értékéből. A film és az irodalom elválaszthatatlanságát hangsúlyozza a szerző, s őt, akit cselekményszegénységgel vádol a horror és akciófilmeken felnőtt közönség, e novella gyűjteményével felrúg minden szabályt és beskatulyázást. Nála a történet csupán eszköz, az emberi belső megközelítéshez. Nála a novella csakúgy mint a film, két síkon mozog. Az egyik a látható cselekmény, a másik az azt kiváltó képzelet. A világhírű olasz filmrendező eredeti ötleteit, meg nem valósított filmterveit tartalmazza ez a nem hétköznapi válogatás. Közelebb kerülünk Antonioni filmművészetéhez, gondolatvilágához, s egy más szemszögből nézhetünk filmjeire, a Nagyításra, a Kalandra, vagy éppen a Vörös sivatagra is. Antonioni, híven filmjeihez, az elidegenedésről, a kapcsolatok elhalásáról, a képzelet és a valóság összemosódásairól is vall. A könyvet végigolvasva az az érzésem, Antonioni végigjátszatja velünk a 33 novella szerepeit, s a könyv egy sosemvolt, olvasói számára mégis emlékezetes filmmé áll össze. Nem célom ezen ajánlással senkire sem ráerőltetni e könyvecskét, mégis hiszem és vallom, aki szereti az európai modern filmművészet öregedő, de örökifjú kishercegének alkotásait, annak ügyes inspiráló, szellemi és erkölcsi értékekkel szolgál majd e könyv olvasása. Es hogy mennyire rokon Antonioni prózája a lírával, arra itt van egy novella ízelítőleg. "Ha befejeztem egy filmet, mindig nagyon nehezen hangolódom rá egy újra, de nincs más választásom, ehhez értek. Olykor-olykor elgondolkodom egy verssoron, a versek meg szoktak ihletni. - Ki megy melletted mindig harmadiknak? - ha egy verssor visszhangra talál bennem, nem nehéz filmre vennem. Eliotnak ez a sora sokszor megkörnyékezett már. Nem hagy nyugodni az a mindig melletünk járó harmadik". Feliinger Károly A HÉT 15
