A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-03 / 18. szám
A festő, aki feltaláló lett MINERVA A fenti cím alighanem egy kissé megtévesztő. Azt sugallja, mintha a következőkben olyan valakiről esne szó, aki művészetével gyökeresen megújította a festészetet és egy új stílusirányzatnak lett az elindítója. Samuel Finley Breese Morse (1791—1872) kétségtelenül jónevű festő volt Amerikában a múlt század első felében, s talán azért is határozta el magát majdnem negyvenévesen, hogy átruccanjon a vén Európába, mert tökéletesíteni szerette volna mesterségbeli tudását. Három évig gyönyörködött Párizsban, másolgatta a Louvreban kiállított remekműveket, ismerkedett a korabeli művészvilág kiválóságaival. Az európai romantikától szinte teljesen megittasultan szállt fel 1832 októberében a Le Havre-i kikötőben a Sully nevű törékeny vitorlásra, s könnybelábadt szemmel vetett egy búcsú pillantást a francia partokra. A hűvös óceáni fuvallatok azonban hamar kijózanították, s egy nap a fedélzeten a Sully kapitányának már nem Chopin szenvedélyes zongoramuzsikájáról áradozott, hanem azzal ejtette ámulatba, hogy nemes egyszerűséggel közölte vele: "Ha a mágneses telegráfról hall, emlékezzék rá, hogy az ön hajóján találták fel!" Hogy kerül a csizma az asztalra? - kérdezhetnénk, s bizonyára a derék tengeri medve is ezen tűnődött, amint a partra szálló Morse távolodó alakját nézte. őszintén megvallva, nem könnyű erre válaszolni, mindenesetre a hírközlés szerencséje is, hogy egy laikus ártotta bele magát a dolgokba, olyan ember, akinek fogalma sem volt a nehézségekről, csak a megvalósítandó cél lebegett a szeme előtt. Mert nehézségek azért akadtak. E nevezetes hajóút előtt már vagy 25 esztendővel eszébe jutott néhány embernek Európa különböző pontjain, hogy az elektromosság segítségével kellene üzeneteket továbbítani. Azidőtájt a francia Claude Chappe (1763 - 1805) által kidolgozott optikai hírközlőrendszert alkalmazták, amely lényegében egymástól látótávolságra elhe20 A HÉT lyezkedő szemaforállomások láncolatából állt és egyezményes jelek segítségével állomásról állomásra továbbítva az üzenetet működött, meglehetősen nehézkesen, mégis viszonylag gyorsan. Aligha kell magyaráznom, hogy egy ilyen hálózat rengeteg embert igényelt, az állomásépületekről már nem is szólva, amelyek felépítése tetemes összegeket emésztett fel. Mindezt meg lehetett volna spórolni, S. Morse műhelyében, az esztergapadnál ha vezetékeken tudják az elektromos jeleket továbbítani. A gondolat kézenfekvő, a kivitelezés azonban szinte megoldhatatlannak tűnt. Nincs helyem rá, hogy részletesen ismertessem a különféle próbálkozásokat, ízelítőül álljon itt csupán egy ötlet, Samuel Sömmeringé, aki a bajor Tudományos Akadémia elnöke volt. Sömmering a Volta-oszlop segítségével elektrolizálta a vizet, s a keletkező buborékokat szánta az egyezményes jelnek. Ehhez a távirányítású elektrolízishez 35 pár drótra volt szükség, s talán fél nap is eltelt, mire sikerült valamilyen rövidke üzenetet továbbítani. A bajor kollégák oda voltak az ámulattól, a franciák már kevésbé, sőt mereven elzárkóztak a buborékos villanytátfírótól, s erre megvolt a jó okuk: a Chappe-féle optikai üzenetközvetítő. Aztán jöttek újabb feltalálók, újabb ötletekkel. Ezekben már több volt a ráció és a gyakorlatiasság is, sőt egyik-másik méltatlanul merült feledésbe, mint pl. Pavel Lvovics Silling (1786 — 1837) orosz feltalálóé, aki 1828 táján a szentpétervári cári udvarban mutatta be először az elektromos áram mágneses hatásán alapuló készülékét, amelyhez már két szál drót is elég volt. Mindezt csupán az érdekesség kedvéért említem, hiszen Morse vajmi keveset tudhatott róla, s nemcsak azért, mert eredetileg festő volt, hanem azért is, mert akKoriban az információk még a szakma berkeiben is csak lassan terjedtek. Ez a magyarázata annak, hogy egymástól függetlenül többen is ugyanazzal a problémával viaskodtak, s rendszerint egyidejűleg jutottak el a felfedezéshez. Az információcserét a távolság is megnehezítette, így sokszor az európaiak nem is gyanították, hogy mit forgatnak a fejükben az amerikaiak, mint ahogy ők is csak megkésve értesültek egyik-másik korszakalkotó találmányról, többnyire olyankor már, amikor a sajátjukkal fáradságos munkával elkészültek. Hát így éldegéltek, ilyen ráérősen a múlt század harmincas éveiben Európában és Amerikában. Morse sem kapkodta el nagyon a dolgot, hiszen ama emlékezetes bejelentése óta - ott a Sully fedélzetén - vagy öt év is eltelt már, mire először hallatott magáról, pontosabban a beígért mágneses telegráfról. Mentségére legyen mondva, hogy a találmánnyal csak esténként foglalkozhatott, napközben festészetet és szobrászatot tanított a New York-i egyetemen. Az első berendezés eléggé bumfordi lehetett, ha hinni lehet Greguss Ferenc leírásának: "(Morse) egy régi képkereten alakította ki távírójának jelrögzítő részét. A keretre elektromágnest, eléje egy háromszög alakú ingát szerelt, ennek végébe pedig egy ceruzát erősített. A ceruza alatt vezette el az
