A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-03 / 18. szám
VISSZHANG Szabad étet, szabad madár... Ajánlás: Alois Mock úrnak tisztelettel, mert eloszlatta kételyeimet. 1991. 4. 7-én Valahol EURÓPÁBAN van egy HÁZ. Oda igyekszünk, hogy tető legyen végre a fejünk felett. Végre, végre - de: MIVÉGRE? És folytathatnám a szójátékot, ezt-a kínos-furcsa "ragozást", ELVÉGRE jól "megragozott" kisebbségi létünk továbbra is lebeg, akár e fel-feldobott és lehulló szavak. Mint a mesében, ülök a világvégén, lógatom lábam a nagy semmibe, míg - a költőt plagizálva - szánakozva néznek rám a csillagok... Persze, ha egyáltalán rám néznek, nemcsak úgy bele a nagy semmibe, s én észrevétlen lógázom lábam, ki tudja, mióta már. Néha elered az eső, s olyankor kénytelen-kelletlen észreveszem, hogy nincs tető a fejem felett, vagy ha van, az épp ott ázik be mindig, ahol én ülök, térdemre könyökölve a semmi felett. Gondolkodom. Közben — a szűnni nem akaró esőben — le-leveszem baszksapkámat, kicsavarom — legalább abból ne az én nyakamba csöpögjön! —, majd újra felteszem. Ha ronggyá ázik, sem akarok megválni tőle: a sorsom része, hát viselem. Talán ha spanyol lennék, jönne egy tetőfedő — morfondírozok -, míg várom, hogy isten napja kisüssön és megszárítsa az én ingemet is. ... és amíg várom, megszállott türelemmel, hogy újra eleredjen, térdemre könyökölve, furcsákat hallgatva, mint Jósé Arcadio Buendía, aki már csak az éteri hangokkal viaskodott és feleselt. Mert hát: ki is vagyok én? A való világ dinoszaurusza? Délibáb? Hologram? ??? ír Angliában, vagy korzikai Franciaországban? Kurd lennék, vagy bennszülött néger a tengeren túl? Eszkimó Kanadában, vagy magyar Szlovákiában? ... Mint a mesében, ülök a világvégén, lógatom lábam a nagy semmibe. Gondolkodom. Mert hát: ki is vagyok én? Éteri hangokkal viaskodnék-feleselnék, én, biblikus-mitikus Jósé Arcadio (Kisebbségi) Buendía, új honkereső. Időtlen idők óta eleven, halhatatlan, mindig feltámadó fajtámban valaki mindig hall éteri hangokat. Mindig vitatkozik, mindig viaskodik, hogy aztán kikössék, mint örök-ősapánkat, Jósé Arcadio Buendíát - a tulajdon udvarában, a tulajdon fájához -, míg meg nem tanulja: a szabadság annyi, mint kötél nélkül is tudni, ettől eddig terjed a mozgástered. Mint a mesében, ülök a világvégén, térdemre könyökölve — és bölcsülök. Hangtalan köszönetfélét rebegve közben Alois Mock úrnak (is), amiért éteri hangon eljutott hozzám szava, s eloszlatta kételyeimet. Mert én, Jósé Arcadio (Kisebbségi), fámhoz kikötve azért néha még kételkedtem a melchiadesi hangon szóló ítéletemben, és jobban szerettem volna, ha annak helytelen voltáról győznek meg. Jobban szerettem volna hinni, hogy valahol Európában van egy ház, az Európa Tanács háza, és oda bejutni csak úgy lehet, ha a törvény tetője alatt az én nyakamba sem zuhog az eső... De Mock úr (osztrák külügyminiszter) hangján az éter most arról próbál meggyőzni, az az eső, amely most zuhog rám, már nem ugyanaz az eső. Ha kisebbségiként úgy érzem is, hogy korábbi kevés jogomat tovább tépázzák, ez már akkor sem ugyanaz a jogcsorbftás, mint korábban negyvenkilenc évig volt, mert most már nem Mock-ellensége többségi-hazám csorbítja jogaimat, hanem Mock-barátja. S a kettő nem ugyanaz - Mock úr szerint, mert egy baráttal szemben általában elnézőbb az amber, s egy törpe miatt húsz óriással mégsem szokott összeveszni — egy óriás. Mint a mesében, ülök a világvégén, lógatom lábam a nagy semmibe. Nézem olykor a szánakozó csillagok fényét; játszom is olykor: milyen színűt válasszak? Ideológia-csillag melyik fénye lenne a legjobb, ha már istenke napja nem akar felsütni rám, nem akar melegíteni...? Ha játszom így, megfeledkezem a pádról, melyet vádlón alámtóltak, s nem érzem a kötél szorítását sem oly metszőn, mellyel korhadozó fámhoz kötöttek. Éteri hangok, éteri fények — szép, új világ... Hány ősapa-José-Arcadio-Buendía mered így a világba, töprengőn, bölcsülőn? Hány baszk, ír, korzikai, kurd, eszkimó, vagy akár burgenlandi magyar? Mint Jósé Arcadio Buendía, aki már csak az éteri hangokkal viaskodik és felesel... Bölcsülök, Mock úr. Látom már: a szabadságnak is vannak stációi. Mert hát végül Jósé Arcadio ősapám is megszabadult. Mikor már eleget ázott-fázott, padot toltak alája, tetőt eszkábáltak a feje fölé; s mikor már megtanult padhoz-fához kötötten élni, haja-szakálla-szőrszálai gyökeret vertek a testidegen anyagban, s ha akart volna, sem tudott volna elmozdulni, a köteleit is levették. Még azután pedig, amikor már átlényegült páddá, fává, akkor aztán igazán megszabadult. De akkor már, Mock úr, nem Jósé Arcadio Buendía ült a saját fájához kötözve azon a pádon. A szabadság ült ott, a teljes szabadság, melyet ön kínál, Mock úr, s úgy hívják az ön házában: asszimiláció. Valahol EURÓPÁBAN van egy HÁZ. Oda igyekszünk — de: MIVÉGRE? N. Gyurkovits Róza Fotó: J. Dubeň A HÉT 11
