A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-03 / 18. szám
GONDOLKODÓ Gátlásokkal vagy nélkülük? Hosszabb ideje értekezgetünk már a szlovák-magyar viszonyról, sajátosságairól, hiányairól, deformáltságairól — anélkül, hogy kísérletet tennénk a viszony leglényegesebb eleme meghatározására. Ez pedig véleményem szerint a pszichológia területén keresendő, speciális, majdhogynem azt mondtam: szelektív komplexusok formájában. Nézzük először a kérdést a Szlovákiában élő magyar nemzeti kisebbség szempontjából. Itt kétségtelenül létezik — ha nem is nagyon pontosan meghatározható — komplexus, amely szomorú történelmi tapasztalatok hatására alakult ki a hivatalok, csendőrök, katonák, egyéb állami és erőszakszervezetek által képviselt hatalom és a másságát ez oknál fogva tudatosítani kénytelen állampolgár között. Ennek nagyon pontosan meghatározható kiváltó okai máig is élnek a Kassai Kormányprogram, az elnöki dekrétumok és egyéb diszkriminatív törvények formájában. Él továbbá a szintén pontosan megjelölhető, sőt, név szerint is perszonifikálható kitelepítési biztos, később tsz vagy hnb elnök, rendőr, titkosrendőr — de talán éppen valamely igazgató vagy művezető személyében. Eme gátlás meghatározó eleme a félelem, a bizonytalanság és a bizalmatlanság: mit akarnak már ezek megint velünk, mit forralnak ellenünk, esetleg már megint mivel adtunk okot rá — ilyenfajta kérdésekkel jellemezhető az egész kérdéskomplexus. Megkülönböztető intézkedések egész sorával bizonyítható, hogy eme gátlások léte nem alaptalan. Feltehetjük tehát a kérdést, mi váltja ki a többség egy részéről azt a permanens agresszivitást, ha létezik: rosszakaratot, bizalmatlanságot, amellyel a kisebbség irányában viseltetnek? A kérdésre a választ maguk a szlovákság legjobb gondolkodói adják meg, a legnagyobb meglepetésünkre itt is egy komplexus rajzolódik ki, a szlovákságban élő ún. magyar komplexusé (van még ezen felül egy cseh komplexusuk is, de arról majd máskor). Amolyan furcsa, róka fogta csuka, csuka fogta róka-eset ez az egész, amikor is a többségben lévő szlovákság azért vonakodik kisebbségi jogokat adni a Szlovákia területén élő magyar nemzeti kisebbségnek, mert félnek az összmagyarságtól és — bármilyen furcsa is —, félnek annak az ország területén élő töredékétől is. Ez a komplexus lényegében egy kisebbrendűségi komplexus, amely az ezeréves együttélés feldolgozatlanságából fakad, s amelynek ismételten lényeges eleme a félelem. Mielőtt bárki azt mondaná, túlzók, hadd mondjam el, nem én osztottam a Kárpát-medence lakóit magyarokra és nem-magyarokra, hanem a közelmúltban Ján Čamogurský az idén március 23-án és 24-én Londonban megtartott Vezetői elhivatottság és Európa szellemi jövője c. konferencián. Ján Čamogurský az ún. magyar kérdést, a magyarokhoz való viszonyt több alkalommal a szlovák politikai élet elsőrendű kérdésének nevezte; az említett londoni előadásában kiemelkedően érdekes, hogy a térség problémáinak megoldását a magyarokon keresztül láttatja. Nézzük, mit mond pontosan: ”... Közép-Európában általában a nemzeti kisebbségek kérdését különleges problémának nevezik. A történelem valóban olyan államhatárokat hagyott ránk, amelyek nem mindig egyeznek az etnikai határokkal. A történelem azonban megtanított vagy legalább rákényszerített arra, hogy egymás mellett éljünk. Közép-Európa nemzeti kisebbségei közül talán a magyar kisebbségekről beszélnek a legtöbbet. Néhány hónappal ezelőtt felkeltette figyelmünket Antall miniszterelnök úr kijelentése, hogy tizenöt millió magyar miniszterelnökének érzi magát, tehát a Magyarország határain túl élő magyarokénak is. Nálunk több mint fél millió magyar él Dél-Szlovákiában. Magyar kisebbségek vannak a környező országokban is, amelyek Magyarország szomszédai. Magyarországon szintén élnek nemzeti kisebségek, amelyek a különböző évszázadokban költöztek oda. A magyar kultúra része a magyar államhoz és a magyar nemzethez való tartozás büszkeségének erős dimenziója. Ez nemcsak egy passzív tulajdonság, de aktívan is megjelenik; a magyarok érdeklődéssel teszik magukévá saját múltbéli és jelen kulturális értékeiket. A körülöttük élő, többségben szláv népek a magyaroknak ezt az alapjában véve pozitív tulajdonságát úgy veszik, mint a magyarok érzéketlenségét az egyéb kultúrák iránt. A legendásnak mondott magyar történelem a magyarokban kialakította a történelmükre való büszkeség érzését, amely a körülöttük élő népeknél ilyen mértékben hiányzik. Összességében ez egy pszichológiai akadályt képez a magyar és a nem-magyar lakosság közötti kommunikáció előtt. A magyar és más indoeurópai eredetű nyelvek közti különbség is megteszi a magáét. Az együttélés pszichológiai akadályát viszont segít legyőzni a magyarok és nem-magyarok életstílusának kölcsönös megismerése. A magyarok és nem-magyarok a városokban és falvakban évszázadok óta együtt élnek, egyformán művelik földjeiket, hasonló iparukkal szegényesen konkurálnak egymásnak és egy pillantás a térképre azt mondja nekik, hogy Kárpát-medence elég nagy arra, hogy mindannyiuknak otthont adjon. Magyarok és nem-magyarok jelentkezünk Európába és az Európához való tartozás egyesítő ereje legyőzi az egymás kultúrájára és történelmére való különböző nézőpontok akadályait.’ (Národná obroda, 1991. március 26.) íme, a kérdés jellemző stílusú, ám viszonylag pontos megfogalmazása, amely azután egy hatalmas bumeráng formájában ismét csak a mi halántékunkon csattan, s amelyet tömören egy ilyen sanda körmondat formájában lehet újra megfogalmazni: mi félünk tőletek, ezért a kisebbsége-Másik történelem A hatvanas évek derekán — nem akármilyen eseménynek számított ez akkor — Pozsonyban a kortárs amerikai grafikából rendeztek kiállítást. Mivel akkoriban minden lehetőséget megragadtam, hogy századunk képzőművészetével — már ami abból elérhetővé vált — megismerkedjem, nem kis várakozással mentem el a fent említett kiállítás megnyitójára. Ma már az akkor és ott látott grafikákra — egy kivételével — szinte nem is emlékszem. Az az egy azonban ma is elevenen él bennem, s még a részleteket is fel tudom idézni magamban. E nevezetes grafikán Krisztus volt látható — talán a címe is ez volt Krisztus a keresztfán — keresztrefeszítve. Az elmúlt évszázadok képzőművészetének egyik gyakori témája, már-már szinte kötelező penzuma. Hogy mégis hökkenten és máigérő élménnyel álltam e grafika előtt, az abból az egyszerű tényből következett, hogy ezen az alkotáson a keresztfa, amelyre Jézust felfeszítették, ágakat növesztett, leveleket hajtott. Vagyis az egybeácsolt halott fa feltámadt. Nem a rajta lévő halott Krisztus, hanem a fa, amelyre fölszegezték a megváltót. Ez az abszurd, már-már irreális megfogalmazás adta a grafika szokatlanságát és sugallt olyan üzenetet — ha versről beszélnék, metaforát mondanék —, amely az általánosan ismert Krisztus-legendát teljesen más oldalról közelítette meg és fogalmazta jelképpé; azt is mondhatnám: a reménység jelképévé. Most azonban nem erről akarok beszélni, bár ennek kibontása sem volna hiábavaló elmetoma. Ami az akkori élményt elibém sodorta, az az a kérdés volt, hogy ha történetesen nem ismerem Máté evangéliumát, Jézus élettörténetét, az ágakat-leveleket nővesztő-nevelő keresztfa jelentett volna-e bármilyen élményt is?! Hogy az újtestamentumi ’kultúra’ hiányában bármi is megfogalmazódhatott volna a látottak alapján bennem. Egyáltalán: követhető lett volna számomra a grafika, s vele együtt a művész üzenete? A kérdésre a nyilvánvaló válasz: nem. Mert ahhoz, hogy valamit — irodalmat, képzőművészeti alkotást — értelmezni tudjunk, arra van szükségünk, hogy a mögötte lévő történelmet — történéseket, mítoszokat, legendákat és eseményeket — legalább alapjaiban ismetjük. Az ilyen általános alapismeretek hiányában egy-egy alkotás "néma" marad; nem szólít meg, s mert hangtalan, visszaigazolást sem nyerhet bennünk. Az előbb megidézett ágakat-leveleket bontó keresztfa előtt az elmúlt évtizedekben felnőtt 4 A HÉT
