A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-26 / 17. szám
ÉLŐ MÚLT ESTERHÁZY JÁNOS. a politihus és az ember Esterházy János nevét én a harmincas évek második felében ismertem meg. Felsősgimnazista voltam akkor és élénken érdeklődtem a társadalmi, politikai és irodalmi események iránt. Esterházyról főleg a Prágai Magyar Hírlapban olvastam. Tudtam, hogy képviselőként az Országos Keresztényszocialista Pártban lépett fel, és egy 1937 novemberében tartott parlamenti beszédének néhány adata tartósan megmaradt az emlékezetemben. A beszédében az akkori nyelvtörvénnyel is foglalkozott, és többek között kitért arra, hogy azok a cseh képviselők, akik 1903-ban az osztrák birodalmi gyűlésben élesen kifogásolták a cseh nyelv közéleti jogosultságához megkívánt magas 20%-os lakosságszámot, azok 1920-ban a csehszlovákiai nyelvtörvény tárgyalásakor megfeledkeztek harcias demokratizmusukról, és az új állam kisebbségei számára az egykor igazságtalannak minősített 20%-ot szavazták meg. Esterházy 1937-es beszédében a másik feltűnő, megdöbbentő adat az volt számomra, hogy Szlovákiában és Kárpátalján 16 000 magyar elemista szlovák iskolába jár. Mint tudjuk: ezek az elkeserítő tények, körülmények a mai politikai-társadalmi életben is léteznek, a gyöngéd forradalom, a megújhodás és a korszerű európai példák, minták ellenére továbbra is fennállnak. Esterházy Szlovák Állam alatti politikai működésének első éveiről is voltak egyidejű ismereteim. A bécsi döntés után szülőhelyem visszakerült Magyarországhoz, s 1939 és 1942 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen tanultam, utána az elhalasztott tényleges katonai szolgálatot teljesítve a fronton és szovjet hadifogságban is voltam. Azokban a budapesti internátusokban, amelyekben tanulmányaim idején laktam, (Toldy Ferenc Utcai Felvidéki Diákotthon, a Bolyai Kollégium) nagyon sokáig sok újság, napilap, hetilap, folyóirat járt, s bennük a szlovákiai maradék magyarság életének alakulását is figyelemmel kísérhettem. Tudtam, hogy szorongatott, elnyomott helyzetben vannak, egyetlen engedélyezett, de tevékenységében rendkívül korlátozott pártjuk van, s annak vezetője és egyszál képviselője Esterházy János. Viszontagságos katonasorsom idején ezek az információk megszakadtak, és a kiesett időszakot, s benne Esterházy szerepét, tragikus sorsát csak az ötvenes évek második felében tudtam alaposabban rekonstruálni, amikor már a pozsonyi pedagógiai főiskolán, majd a Komenský Egyetemen tanítottam, és a két háború közti kisebbségi életünkre irányuló kutatásaimat megkezdtem. Az eddig elhangzott előzményeket nem egyéni fontoskodásból mondtam el, hanem azért, mert ezek a középiskolás és egyetemista ismeretek és élmények az én Esterházy-képem szerves részét, megalapozódását alkotják. Azt akarom éreztetni velük, hogy Esterházyt én nem kutatóként, hanem a köztünk lévő másfél nemzedéknyi korkülönbség ellenére spontánul figyelő ifjú kortársként ismertem meg. Személyével és működésével önálló kutatási témaként később sem foglalkoztam, és írásaimba többször bekerült az ő tiltott neve, és 1985- 86-ban, mikor a Szlovák Állam alatti magyar irodalomról Ének az éjben címmel antológiát készítettem, az ahhoz írt bevezető tanulmányaimban részletesebben kitértem az ő feledésre ítélt, tabuként kezelt működésére is. Akkori ténykedésének alaposabb megismerése revelációként hatott rám. Addig csak azt a kivételesen nagy tettét ismertem, amellyel 1942- ben a szlovák parlamentben az embertelen zsidótörvény, zsidó-kódex tárgyalásakor egyedüli nemmel szavazott. Az antalógiával kapcsolatos kutatásaimban aztán kiderült, hogy neki már három évvel korábban volt egy hasonlóan és páratlanul nagy "nem"-je, amellyel döntő mértékben meghatározta a szlovákiai Magyar Párt és a töredékmagyarság politikai12 A HÉT
