A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-12 / 15. szám
- Igen. Az idősebb.- A nagybácsikájukat ma éjjel meggyilkolták. Wagner felügyelő vagyok, és én vezetem a nyomozást. Menjünk át a könyvtárszobába. Leültem egy karosszékbe és vártam. Wagner felügyelő cigarettára gyújtott és egy pillanatra sem vette le rólam fagyos tekintetét.- Mesélje el nekem, hogy hol volt, és egyáltalán mit csinált ma éjszaka?- Szokásunkhoz híven a nagybácsikámmal és az öcsémmel vacsoráztam. Lars ezután visszavonult a szobájába. Én a nagybácsival ide, a könyvtárszobába. Beszélgettünk erről-arról, majd lejátszottunk egy sakkpartit. Minden este megmérkőztünk. Végül jó éjszakát kívántam neki és elhagytam a házat. A hallban találkoztam az öcsémmel, ő is éppen indulóban volt.- Maga visszatért?- Igen.- fsa szolga?- Martinez is elhagyta a házat. Szabad napot kapott.- Az ön vallomása megegyezik azzal, amit a szolga mondott. Hazatérőben világosságot látott kiszűrődni a könyvtárszobából. Az ajtó félig nyitva. A nagybácsikáját halva találta a sakktábla mellett. A partit a végjáték előtt hagyták abba. Maga említette nekem, hogy a vacsora után leültek a sakkasztalhoz... Megdermedtem. Az ajkam elfehéredett, a szívem vadul dobogott. Hol lehet Lars? A felügyelő vele is beszélt, ez biztos. Távol tart bennünket egymástól. Hátha elszóljuk magunkat.- Megállapítottam - folytatta a felügyelő -, hogy a nagybácsikája statisztikát vezetett a partikról. Az estinek nyoma sincs a noteszban. Talán maga vállalta az íródeák szerepét? Ez netán valami speciális mérkőzés volt?- Nem, nem írtam le semmit. Én... ez a parti... Magam sem tudom, hogy miért, de felálltam. A felügyelő a közvádló megsemmisítő pillantásával mért végig. Mindent tud. Besétáltam a kelepcébe.- Maga látta utoljára életben a nagybácsikáját - mondta emelt hangon -, és maga látta holtan is, baHazafelé- Ülj le, bátyó, mit állsz, hosszú még az út hazáig — mondja Bélu a buszon. Kipirult és néha fúj egyet, így: "phü", amitől homlokába hulló szőke hajtincsei fölszállnak a feje tetejére. Vagyis mindössze nyolc féldeci van benne, meg talán három sör, bár az utóbbi nem biztos: a sört elég rendszertelenül issza. Leüiök mellé és dumálunk, ami azt jelenti, hogy ő beszél, én meg érdeklődő arccal hallgatom, néha kérdőleg közbeszúrok egy "lgen"-t, vagy egy rezignált "így van ez"-t, esetleg csak annyit mondok sokat sejtetőleg: "Hm!"- Tudod, haverkám, megyek hazafelé, vár az asszony, ("Hm!"), hát megálltunk egy kicsit, a haverekkel (így mondja: "haverekkel"), egy-két pohárkára, tudod, hogy van ez ("Hát igen"), egész nap melózok, mint egy állat, otthon meg mi van, az asszony, ugye, jó asszony, de minden este nézzem, mindjárt jön a kicsi ("Igen?"), hát mit lehet falun csinálni, kajelok és megyek a kocsmába, ott legalább haverek vágynak, egy kicsikét megiszunk, aztán megyek haza, tévét nézni, de hát abba sincsen semmi, ledőlök és reggel nyomás megint ("Hát így van ez"). Közben kapaszkodni kell ám, a fekete fogantyúkba vagy a szomszéd ülésbe, mert ma Ferdinánd a sofőr és nálunk mindenkinek legyen életbiztosítása, gyengébb idegzetűeknek pedig ajánlott a következő járat másfél óra múlva. Mert Nándorunk jó sofőr, csak éppen az a mániája, hogy a Grend Prixen megy, néha meg nyilván úgy gondolja, hogy autós hajsza résztvevője, mert úgy vezet, hogy az emberben meghűl a vér. Az öreg anyókák nemcsak a templomok és az útmenti kőkeresztek mellett vetnek keresztet, hanem szinte egyfolytában az egész úton. A cigányok persze fütyülnek rá, vidáman dülöngéznek az út közepén, énekelnek, veszekednek és fenyegetőznek. Sokszor mindezt egyszerre. A férfiak kezében borosüveg, térdüket csapkodva cigánytáncot járnak. A legöregebb, ősz hajú, bozontos bajszú teknővájó valamint elismert fakanál-faragó és kosárfonó, nem bírja a fiatalokkal a viharos italozást, eldől. Kedélyesen bedugják egy ülés alá, sőt egy kicsit még gyömöszölnek is rajta. De mindezektől eltekintve ez az autóbusz, a gyér világításával, sárral bevert ablakaival meg a koszos padlójával, mégiscsak valami zsongító nyugalmat áraszt... A sárga fénysugarak szelíden törnek meg a csillogó fekete fogantyúkon, álmosftón duruzsol a naftamotor, hangos sóhajtással nyitódnak-csukódnak a duplaszárnyas ajtók. Néha jegyet kér valaki, Ferdinánd veszi a lyukasztót és puha klaffogással bilétázik. Az utasok többnyire fáradt arcú munkások, vontatottan rátom. Emiatt nem írhatta be a noteszába a lépéseket. — Miért faggat, ha mindent tud? Megöltem, igen, megöltem, mert gyűlöltem. Érti? Gyűlöltem! A felügyelő tágra nyitotta a szemét. — Ön ilyen gyorsan bevallja a gyilkosságát? Azt hittem, hogy nagyobb ellenállásba ütközöm. Megrezzentem. Leesett a zászlócska. Bizonyítékok nélkül is lelepleztek. Milyen ostoba voltam és kishitű. Félek a rendőröktől. Ah, lebuktam, mint egy dedós. — Ha már beismerte a tettét - mondta lassan a felügyelő -, akkor árulja el nekem, hogy hova rejtette a revolvert? — A revolvert? Milyen revolvert? — Ne bolondozzon, William. Én juttassam az eszébe, hogy a nagybácsikáját halántékon lőtte? Szükségünk van arra a revolverre, nohát. Hol az a fegyver? Nagy József grafikája SZABADIDŐ és mindig egyformán beszélgetnek. Kiszállás után pedig rágyújtanak és előkészítik gyomornedveiket a meleg vacsorához. Mellettem öreg bácsika áll, naná hogy nem állok fel, majd állok, ha öreg leszek. Az emberek lassan leszálláshoz mocorognak. Egy idegen fickó áll az ajtóhoz, még jóval megálló előtt, szemmelláthatóan azért, hogy mindenki alaposan szemügyre vehesse. Mert hófehér dzseki van rajta, nyakában meg pompás gyapjúsál fityeg. (Az "Adidas" fölirat kifelé fordítva). Kezeit messze eltartja testétől, mintha legalábbis félvödörnyi izmok lennének a hóna alatt. Ez meglehetősen mulattató lévén ez az istenteremtése derékban ha huszonöt centi vastag. Kezén vadonatúj csillogó fekete bőrkesztyű, a nehéz fiúk nélkülözhetetlen kelléke. Ezenkívül mesterségesen rakoncátlanná alakított szőke tincsei vannak, srégen fölfelé nyalva. Mindezek betetőzéseképp rágyújt (kesztyűs kézzel), természetesen módfelett elegáns, aranybetűs öngyújtóval. Természetesen egy nagyon hosszú és bizonyára nagyon drága'amerikai cigire. Ezzel a szájában akar megérkezni a szíve választottjához, aki a mi falunkban lakik és olyan szép és okos, hogy semmiképpen nem értem, miként kedvelhet egy ilyen alakot. De hát a szerelem, mint tudjuk, vak. Tóth Ferenc A HÉT 31
