A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-12 / 15. szám
GONDOLKODÓ MásiH történelem Az utóbbi két-három év rengeteg, számunkra eddig ismeretlen - elzárt — történelmi forrásanyagot hozott a napfényre. Az érdeklódoK olyan történelmi dokumentumokkal ismerkedhettek meg, amelyek az elmúlt fél évszázad eddig ismert - vagy pontosabban: retusált - történéseit, eseményeit teljesen új megvilágításban mutatják. De van más is e dokumentumok mögött: a mindenkori "nagypolitika" embertelensége és kizárólagossága. Hogy ilyen, vagy olyan érdekek - politika, terület, gazdaság, nyersanyagok stb., - miatt mily könnyedén áldoztak fel népeket, népcsoportokat, s szemrebbenés nélkül! És mindebben még valami felsőbbrendű szempontok is meg-megcsillantak. Olyanok például, hogy az adott térségben így örökre megteremthető a béke, a testvéri egymás mellett élés és a nyugalom. A szavazás után aztán elmentek a döntéshozók egy fogadásra, megittak egy pohár pezsgőt, vagy más földi finomságot, s m nt akik dolgukat jól végezték — népek hasznára - békésen hajtották fe ükét nyugovóra. Hogy döntéseiknek a hétköznapi gyakorlatban melyek a következményei, hogy a nép, vagy népcsoport mindezt miként éli meg, az, ugye már a végrehajtó szervekre tartozik. Merthogy ez a világ rendje: ki-ki tegye a dolgát, s ott, ahol azt tennie adatott. A diplomata a tárgyalóteremben, a katona a lövészárokban, a paraszt a földjén, ha van neki, a kiteíepítőbizottság pedig az adott helyszínen... Nagy általánosságban mindez így is történik a hétköznapok gyakorlatában. Ámde vannak kivételes korszakok a történelem során, amikor a "hétköznapi történések" sem olyan hétköznapiak. Az imént említett, mindeddig feltáratlan, előttünk eddig ismeretlen dokumentumokból is ez tűnik elő teljes bizonyossággal. Itt van például Dalibor M. Krno könyve A békéről tárgyaltunk Magyarországgal, amely először Prágában jelent meg cseh nyelven 1947- ben (Jednali jsme o mír s Madarskem); a kötetnek egy rövidített változata szlovákul is napvilágot látott, mégpedig 1948-ban, ám e dokumentumokra a "jégtörő február után a feledés homálya borult. A szerző a párizsi békekonferencián a csehszlovák delegáció diplomatájaként volt jelen, s részt vett a magyar békeszerződéssel foglalkozó tárgyalásokon. Könyvében e tárgyalások dokumentumait időrendben foglalja össze. Természetesen mi, mai olvasók tudjuk, hogy amikor ezek a tárgyalások zajlottak, nálunk már régen érvényben volt a híres-nevezetes Kassai kormányprogram, s annak gyakorlati megvalósítását erélyesen és folyamatosan végezték. Vagyis a párizsi béketárgyalások emelkedettnek mondható szópárbajai a szlovákiai magyar kisebbség át- és kitelepítésével kapcsolatban a lényeget már nem is érinthették. Ennek ellenére — máig érő következményeit ismerve és saját bőrünkön tapasztalva - azt hiszem, nem lesz tanulságok nélkül az ott elhangzottakból ezt-azt felidézni. Itt van mindjárt A. V. Visinszkij szovjet külügyminiszternek és kormányának állásfoglalása, valamint elvi-filozófiai megítélése a nemzetiségi kérdés megoldásának: "A Szovjetunió kormányának - mondja Visinszkij - elég jelentős tapasztalatai vannak a nemzetiségi problémák rendezésében, a nemzetiségi kisebbségek problémájával összefüggő kérdések megoldásában. E kérdések szabályozását a Szovjetunióban a Lenin és Sztálin tanításának elvére alapozott szovjet nemzetiségi politika biztosítja". A külügyminiszter nyomban friss példát is felhoz ezzel kapcsolatban: "...szeretném felhívni a bizottság figyelmét az 1945. július 6-i szovjetlengyel szerződésre, amelynek következtében 1 és 1/4 év alatt több, mint egymillió embert telepítettek át Lengyelországba...". Ekkor a krimi tatárok "transzferjét" nem említette Visinszkij; minek is tette volna? Hiszen az teljesen belügy volt, "a lenini-sztálini tanításokra alapozott" megoldás. Mai eredménye a szétbomlófélben lévő, polgárháborús Szovjetunió: Karabah, Moldávia, a lettek, a litvánok önnállóságért folyó küzdelme és nyomorúsága, mindazoké, akiknek az élete — Visinszkij szerint — "ragyogón és sokoldalúan fejlődött". A fentiek összegzése pedig imigyen következett: "A kérdés legjobb megoldásának azt tartom, hogy egy ország szabaduljon meg a magát egy másik ország nemzetéhez tartozónak valló lakosaitól". Ez egyértelmű és világos beszéd. Azonban a lakosságcsere-egyezményben szereplő 200 ezer csehszlovákiai magyar áttelepítésén túl semmi sem hangzott el a béketárgyalásokon arról, hogy milyen módszereket alkalmaznak a "transzferból" hátramaradó - helyben maradó — magyar kisebbséggel szemben. Clementis külügyi államtitkár utalt ugyan rá, de a lényeget nem tárta a tanács elé. Mindössze ennyit közölt: "...a Csehszlovákiában élő tényleges (kiemelés tőlem G. S.) etnikai magyarok száma a csere végrehajtása után alig fogja elérni a 200 000-et. Ily módon a tényleges minimumra korlátozódott a csehszlovákiai magyar kisebbség kérdése, és a csehszlovák kormány nyugodt lelkiismerettel mérlegelhette e probléma megoldásának új módszerét." Ismerjük, mert a saját bőrünkön tapasztaltuk e megoldás új módszerét, hiszen: velünk történt meg! A cél is ismert. Jan Masaryk megfogalmazásában ez a békekonferencián így hangzott el: "Meg kívánjuk szüntetni a nemzetiségi problémákat és nemzeti államot szándékszunk kialakítani." Gyanítom, Jan Masaryk és Clementis urak hiábavaló küzdelmet folytattak; a 'tényleges etnikai magyarok létszáma" — bár több, mint háromszáz ezret telepítettek át Magyarországra, illetve szórtak szét a csehországi deportáció alkalmával - nem fogyatkozott a kívánt minimumra. Az elmúlt negyven év minden ilyenirányú törekvése ellenére ma is jóval meghaladja a fél milliót... A történelem, s az újonnan megismert dokumentumok fényében - vagy inkább: árnyékában? — az ország vehemens és demokrata politikusai ezt a tényt is számba vehetnék. Azt a csekélységet, hogy itt vagyunk. Még mindig... Gál Sándor fi A HÉT
