A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-04 / 1. szám
GONDOLKODÓ MásiH történelem Egyik kenyeres társam a gondban pár éwel ezelőtt, amikor a múló időről — időnkről — beszéltem, azt mondta: "én még mindig előre nézek". Ami azt jelenti, hogy a mögöttünk lévő évtizedek számbavétele még várhat, hogy van idő, hogy van időnk. Én magam ezt ilyen határozottsággal azért nem merném állítani, mégpedig azért, mert egyre inkább úgy érzem, hogy az elmúlt évtizedek számbavétele egyre súlyosabb teherként nehezedik rám. Ugyanakkor azt is érzem és látom, hogy a tegnapi és tegnapelőtti dolgaink egybefoglalása a fenti állítás ellenére is félreteendő; valóban "előre kell" most néznünk, holnapi tennivalóink irányába. Azt hiszem, ezt a kettős dilemmát — hogy ne ütközzenek, hogy ne okozzanak töréseket — valamilyen módon mégis fel kell oldani. Valami olyan lehetőséget kell találni, amely a számbavételre és az előretekintésre együtt és egyszerre ad módot. Nos, a magam részéről úgy látom, hogy mindez egy régóta dédelgetett tervem által megvalósítható. Ugyanis évek óta arra készülök, hogy egy kerek évet úgy írjak végig, hogy hétről hétre minden történetet, emléket, élményt, politikai, társadalmi változást, olvasmányaimat — röviden: mindazt, ami megérint, a maga hétköznapi valóságában jegyezzem le. Lehetne ez a "másik történelem", amelyet az egyén, az egy-ember él meg a maga szűkebb vagy tágabb környezetében. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy minden terv, elszánás annyit ér, amennyi megvalósul belőle — vagy ami megvalósítható. Mert ezt is, amazt is tudnunk kell, mégpedig azért, mert olyan társadalomban élünk, amelyben szinte naponta más és más kihívásokkal kell szembenéznünk. Nekünk, kisebbségben elő embereknek pedig többszörösen is. A "már nem" és a "még nem" helyzet, amely a mostani politikai, társadalmi és gazdasági zajlásra a legjellemzőbb, bénító hatású, s még azokat is elbizonytalanítja, akik lélekben felkészültek a nehézségek fogadására és elviselésére. Nem beszélve azokról, akik a feloldás és a megoldás terheinek a viselését vállalták magukra. Az iménti felismerések, vagy inkább realitások, természetéből következik, hogy van, amire fel lehet készülni, de van, ami elfogadhatatlan. Például ugye itt van a nyelvtörvény, amelyről némely behódolt korifeusok azt igyekeznek elhitetni a hétköznapok emberével, hogy mily nagy vívmánya a mai demokráciának, s hogy hálásak lehetünk érte a megfogalmazóknak és az elfogadóknak. Holott ha valaki jól és figyelmesen elolvassa, nyomban egyértelművé válik, hogy gyakorlatilag az egész szlovákiai magyarságot másodrendű állampolgárrá degradálták. Európa fehér négerei lettünk. A gazdasági leépülés, szétzilálódás kompenzálására micsoda alkalom volt ez —"étek a népnek s innivaló." Az, hogy a szlovákiai magyarság ebben az országban évtizedek óta folyamatosan, évről évre milliárdos értékeket hozott és hoz létre, az némelyek számára mellőzendő körülmény. Itt nem a teremtő erő már a lényeg, hanem az anyanyelvi juss elvonása, a nyelvszegényítés, a nyelvbénítás, amit én a szellem csődjének mondok. Itt tart Szlovákia — s vele együtt mi is, sajnos — az ezredforduló küszöbén; itt tart, s demokráciáról locsognak, mondván, hogy az elfogadott nyelvtörvény európai szintű, humánus... Én viszont azt mondom, hogy természeténél fogva mindenféle nyelvtörvény embertelen, emberellenes, mert különbséget tesz nyelv és nyelv között, ember és ember között, elválaszt, lefokoz, másod- és harmadrendűvé aláz embereket, népcsoportokat. S a szlovák parlamentben a magyar nemzetiségű képviselők többsége ezt elfogadta, megszavazta, mondván, hogy két rossz közül a kisebbik rosszat választja. Az anyanyelvi juss kérdésében azonban nincs "kisebbik rossz"! Aki így gondolkodik, az az anyanyelvi jussot az ebadó-törvény szintjére süllyeszti. Dideregve olvasom Fábry Zoltán Rés poeticájának sorait: "Az anyanyelv: az anyaöl őrző, bújtató melege. Az anyanyelv: gyökérszükséglet, gyökérnosztalgia, gyökértapadás. Az anyanyelv az elsodródás horgonybiztonsága." Majd tovább: "Az anyanyelv csak a világgal egyező és világ-korrespondáló ritmusban leli meg teljesebb mondanivalóját — az emberiség anyanyelvét — és így visszhangját. A visszhang a visszhangbiztonság két tényezőn múlik: a nyelvhűségen és a világtudaton..." Dideregve olvasom e sorokat e didergető télben. Egy éwel ezelőtt is hasonlló volt a kép, ám akkor az Európán átsöprő változások hevítettek. Tele voltunk várakozással, reményekkel, hogy olyan demokratikus társadalomnak lehetünk majdan tagjai, amely tiszteletben tartja alapvető emberi jogainkat. Amint a hétköznapokból tudjuk: nem ez történt! Évekkel ezelőtt írtam be jegyzetfüzetembe, hogy gond és gondolat együtt él, együtt jár. Nyelvünk pontosan jelöl: a gondban élő ember — gondolkodó ember. Azt hiszem, egyre többen lesznek, akik gondban élnek majd, amiből az következik, hogy sokunkat gondolkodni kényszerít az idő. Szükségünk is lesz a gondolatra és a gondolkodó emberfőkre, hogy megőrizhessük önmagunkat és emberségünket. GÁL SÁNDOR
