A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-05 / 14. szám
ÉLŐ MÚLT sza úgy szólt, hogy Öllé Pál a kazlat neki adta, már meg is kapta tőle az árát. A vitában Takács uram veje is részt vehetett, nem is akármilyen eréllyel, meg Nagy Kata, ez az urának, amaz az apósának kívánt segédkezni a szalma behordásában, mert Kata asszony a vöt megfenyegette, "de a vejinek semmi nyavalája nem lett, hanem a fatens (ti. apósa, Takács István) olly nagy hideglölíst szenvedett, csak meg nem holt bele". Szerintük Takácsék életébe Kata asszony más ágon is belenyúlt: a tanú egy menyecske leánya "beteges lívín, kinek Nagy Kata megtapogatta a fejit, azután csakhamaridon megholt, jóllehet a níző megmondotta, hogy senkit se eresszenek hozzája a beteghez." A korábban megboldogult Barthalos Péter özvegyének, a 40 éves Egri Katalinnak vallomása már egy földöntúli régió felé mutogat. A tanú ugyanis elmesélte, hogy mintegy hat éve, 1702 körül, midőn Kata férjeura, Tóth István még élt, "arrafelé menvén az fatens, ahol lakván níhai Tóth Istvány, bemenvín hozzája, s már akkor hideg üdők jártak, nyitva lívín az ablak, mondván a fatens (ti. Katalin aszszony): »Jézus uram, mendítig nyitva vagyon az ablak, noha hidegek járnak«, kire felelt Nagy Katának az ura, Tóth Istvány: »ó, szegény sógorasszony, én nem tudom, íccaka ki s bejárnak az ablakon, úgy zörgetnek, eddig rígen megírdemlette volna a lilék kurva a somorjai tömlöcöt«. " Ezt a körülményt Egri Katalinnak a Tóth István és Nagy Kata házánál lakott szegény zsöllérasszony is bizonygatta. Majd megint egy bosszú, mely az adósság megtagadása miatt támadott: "Vallja, hogy 8 vagy 9 esztendeje az fatensnek (ti. Egri Katalinnak) fiai őrizvín a falu (Salvis auribus, azaz tisztesség ne essék szólván) disznaját, Nagy Katának volt közöttök, kiért meg nem fizetett Nagy Kata", mert most, lám ő került a munkáltató társadalmi helyzetébe, mire "nekimenvín a fatens, három lúdját megfogván a fizetísírt, mendaddig ott tartotta, míg meg nem fizetett Nagy Kata. Azonban megadván egy fertál (15 vagy 30 liter) árpát, kieresztette a tudakol Azután mintegy egy hónappal a fatensnek az ura poroncsolta, hogy a lovakot eresztenné ki a mezőre; kimegyen a fatens, hogy kierejsze, hát az egyik lova négy lábával föl van fordulva, kit látván a fatens, az urának jelenti, s kimentek, úgy őmeltík föl..." Hiába, persze, mert lovukat a talányos kór hamarosan elragadta. (Folytatjuk) NÉPRAJZ MINDENKINEK Népi állatgyógyítás Régen, ha az állat megbetegedett, ritkán hívtak állatorvost, inkább a helyben lévő pásztorokhoz, jószághoz értő emberekhez fordultak. A legtöbb parasztember értett valamit az áilatgyógyftáshoz, a saját tapasztalatán kívül annak a tudásnak az alapján is, amelybe gyerekkorától fogva belenevelődött az apák, nagyapák mellett. Az állattartó gazdák is ismerték egy-egy betegség nevét és lefolyását, de még inkább otthonosak voltak e témában a pásztorok, akik nemcsak az állatok megőrzői voltak, hanem tudásuk, állatismeretük és gyógyító tapasztalataik révén a paraszti társadalom nélkülözhetetlen tagjaivá is váltak. A népi állatgyógyászat nagy vonalaiban megegyezik az emberorvoslással. Tartalmazza a betegségismereteket, a gyógyításhoz szükséges cselekményeket vagy az erre vonatkozó utasításokat csakúgy, mint az irracionális elemeket. Alapjában véve azonban sokkal racionálisabb alapokon nyugszik, mint az emberonvoslás. Ez szinte természetes, ha meggondoljuk, hogy maga a gyógyító is sokkal bátrabban alkalmazta a különféle drogokat az állatok gyógyításánál, mint tették azt az emberorvoslásban. De bátrabban nyúltak az állathoz a sebészeti beavatkozások esetében is. A mindennapok gyakorlatához tartozott pl, hogy a tapasztaltabb gazda maga szúrta a felfúvódott tehén hasába a tokárt, vagy az ügyes kezű juhászok nem idegenkedtek a kerge birka gyógyítását célzó koponyalékeléstől, a trepanaciótól sem. A parasztemberek sokat tanultak a hivatásos állatorvosoktól is, akiket a legtöbb esetben csak azért hívtak ki a beteg állathoz, hogy megkezdje a gyógyítást, de annak befejezését már a tanácsokkal ellátott gazdára bízta. A pásztorok közül kiemelkedtek az átlagosnál nagyobb tudással rendelkező, sokszor természetfeletti hatalommal is felruházott pásztorok. Hírük messze szállt, és a távolabbi vidékről is gyakran keresték fel őket orvosságért vagy legalább jó tanácsért. Amíg a helybeli pásztorokat, állatgyógyítókat minden esetben elhívtak a beteg állathoz, a távolabbi vidékek tudós pásztorainak csupán az állat viselkedését mondták el, vagy az állattal kapcsolatos tárgyakból vittek el valamit. A népi állatgyógyftás alakulását és gyakorlatát jól példázzák a Kassa vidéki Jánokról szóló adatok, amelyeket az 1973-as gyűjtéseim során jegyeztem le: Ha az állat megbetegedett, ritkán hívattak állatorvost, inkább a helyben lévő, jószághoz jól értő emberekhez fordultak. A falubeliek közül hárman értettek nagyon a marhához, az egyik régi pásztorcsaládból származott, a másik kettőnek már az apja, nagyapja is híres állatgyógyító volt. A harmincas évek végén, mikor az utolsó is meghalt közülük, a nagyobb gazdák már gyakrabban hívattak állatorvost, a szegényebbek pedig, ha nagy bajt sejtettek, elmentek a novacsányi bacsóhoz, dánoktól mintegy 35-40 km-re. A novacsányi bacsó évtizedek óta 'tudós pásztor" hírében állt. Emberek, állatok gyógyításával (kuruzslásávaf) foglalkoztak már az ősei is, tudását ő is tovább örökítette a fiára. A 60-as években már a fia számított híres állatgyógyítónak. Még mindig volt, aki felkereste, de aki elment hozzá, szégyellt beszélni róla, csak akkor vallotta be, évek múltán, ha az állat meggyógyult. A novacsányi bacsóhoz nem vitték el a beteg álíatot, csak elmondták neki az állat viselkedését/ Előfordult, hogy pl. a kisborjúnak a kötelét vitték el, amivel az állatot a jászolhoz kötötték. így keveredtek tehát a racionális és irracionális elemek az állatgyógyításban, mindamellett, hogy az állatgyógyításban több volt az ésszerűség, mint az emberorvoslásban. Ennek művelődéstörténeti vonzatát is megértjük, ha elgondoljuk, hogy már az elmúlt évszázadok alatt nyomtatásban is jelentek meg olyan munkák, amelyek az állattartó gazdákat a betegségekre vonatkozó gyakorlati tanácsokkal is ellátták. A sok száz éves gyakorlati tapasztalatokon alapuló paraszti tudást tehát aráhytag korán termékenyítik meg az írott munkák is, melyeket ha nem is tud mindenki elolvasni, a belőlük származó ismeretek az átadás-átvétel útját' bejárva mégiscsak eljutnak a szélesebb néptömegekhez is. Szanyi Mária A HÉT 13