A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-22 / 12. szám
Mag Gyula szobrai Bár a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola 1982/83-ban végzett hallgatóinak — ma már többé-kevésbé ismert festő- és szobrászművészeknek — a közös kiállítására (amely 1990. augusztus 30-tól október 14-ig volt megtekinthető a pozsonyi Pálffy-palotában) bizonyára már csak kevesen emlékeznek, a kiállításhoz most mégis szükségesnek érzem visszatérni, mégpedig Mag Gyula szobrai kapcsán, amelyeket azóta már Komáromban és Budapesten is láthatott a közönség, a képzőművészeti kritika azonban valahogy nem vett tudomást róluk. Mag Gyula plasztikái - amelyek természetesen még nem kialakult művészegyéniségről, inkább alkotójuk küzdelmes útkereséséről tanúskodnak — engem elsősorban gondolatiságukkal ragadtak meg: míg nem egy évfolyamtársa művein már eluralkodott a rutin, a mondanivaló hiányát ügyesen (s olykor valóban művészi szinten) álcázó képzőművészeti technika, az ő szobrai éppen azáltal sajátosak, hogy közölni akarnak velünk valamit, s közölnivalójukkal gondolkodásra késztetnek bennünket. Mag Gyulánál a stilizálás nem öncél, hanem valóban az, aminek lennie kell: a művészi egyszerűsítés eszköze. És sohasem olyan mértékű, hogy háttérbe szorítaná vagy a befogadó számára érthetetlenné s így idegenné tenné a mondanivalót, a gondolatot. Mag Gyula egyébként nem is tagadja, hogy az üres művészet — amely fennen hirdeti, hogy nincs számunkra mondanivalója, s szándékosan üres - tőle teljesen idegen. A rutinra, a puszta technikára épülő műalkotáshoz alkotó művészegyéniségre tulajdonképpen nincs is szükség, ilyen műveket napjainkban már a számítógép is létrehozhat. Ami egy szobrot, festményt stb. sajátossá tehet, az a benne foglalt egyéni, eredeti gondolat. Persze, nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy - noha a kritikai visszhang elmaradt — senki sem figyelt fel Mag Gyula szobraira: egy német műértő ugyanis felfigyelt rájuk. S ha véletlenül meg is vásárolja majd őket, mi csak nézkélhetünk, hogy mit vittek el már megint az orrunk elől... VARGA ERZSÉBET (Fotó: Baloghová Mária) JEGYZET Az embernek nagyon rugalmasnak kell lennie, hogy felfogja és megeméssze mindazt, amit a környezete nyújt számára. Nap mint nap érnek bennünket meglepetések, amelyeket nehéz megérteni és — ami a legfontosabb — elfogadni. Az újabbnál újabb intézkedések, előírások, törvények, szabályok tömkelegében nehezen találjuk fel magunkat. Itt vannak például a felszabadított árak. Szinte naponta változnak hol a termelési, hol a kereskedelmi, hol a szállítási költségek, és ezáltal természetesen az összes árufajta ára is. Sok minden nélkül lehet élni, de az alapvető élelmiszerek nélkül aligha, és ezek ára is elérte már a világszínvonalat, csakhogy nem a mi fizetésünkhöz mérve. A legboszantóbb az, hogy az áremelésekről szóló hírek már előre elterjedtek, aminek következtében hosszú sorokban, több órán át álltak az embérek, hogy készleteket halmozzanak fel maguknak. Várt, akinek volt pénze, legkevésbé azonban azok jutottak hozzá, akik az anyagi mércét tekintve a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokán állnak, na meg azok, akik munkaidejük alatt egyszerűen nem tudtak sorban állni. Nem értem, honnan van egyeseknek annyi pénze, hogy mindig mindent meg tudnak vásárolni. Persze, azok panaszkodnak a legtöbbet a nagy áremelések miatt, akik a drágulások előtt felvásároltak mindent, és teletömték élelmiszerekkel az éléskamrájukat, s mi több, még viszsza is sírják a régi rendszert. Az áremelések, sajnos, az átlagembert érintik a legjobban, például azokat a fiatalokat, akik most kezdik a családalapítást, az öregeket, akik az életük nagy részét leélték már, és ilyen vagy olyan rendszerben dolgoztak, felnevelték gyerekeiket, rengeteg adót fizettek az államnak, egyszóval évtizedeken át növelték a nemzeti jövedelmet. A legaggasztóbb az, hogy a magas árak miatt csökken a tejtermékek, a húsfélék fogyasztása, ugyanis ezáltal a felnövekvő nemzedék lényegesen kevesebb létfontosságú vitamint, fehérjét stb. fogyaszt. Én úgy képzelném el a demokráciát, hogy az új rendszerben, a kezdet kezdetén mindenki egyformán induljon. Lehet, hogy naiv vagyok, de ha rajtam múlott volna a dolog, minden leköszönő vezetőt a köztársasági elnöktől kezdve vállalat igazgatójáig elszámoltattam volna, kivizsgáltam volna vagyoni helyzetét, és az új tisztségviselőkkel szemben ugyanígy jártam volna el. A másik kérdés: a fizetések megállapítása. Ha az ország gazdaságilag nehéz helyzetben van, a kormányhivatalnokok, a miniszterek, a vezetők fizetését is olyan összegben állapítottam volna meg, mint amilyen az ország dolgozóinak átlagkeresete a nyolcórás munkaidőben. Ami a túlórákat illeti, azt nekik is ugyanúgy megfizetném, mint a munkásoknak. Tudtommal, ha egy gyári munkás naponta tizenhat órát dolgozik (ennyit dolgoznak állítólag a kormány tagjai), megkeresheti a havi hétezer koronát is. Azt hiszem, ez elég magas fizetés, és az államkaszszában legalább több pénz maradna a szociális juttatásokra. A pénzügyminiszter és a prognózisok szerint az átlagfizetésnek évről évre emelkednie kell, így az egyformán megállapított bérek mindenkinél (a minisztereknél, a kormánytagoknál, a képviselőknél is) növekednek majd. Akkor hol a hiba? Az emberek nyugodtabban viselnék el az áremelések okozta sokkokat, mert látnák, hogy mindenki egyformán kezdte, és csakis jó munkával juthat felfelé. Én így képzelném el a demokráciát, de, sajnos, a valóság más. Remélem azonban, hogy a mai helyzetből is van kiút. A magunk baján csak a magunk erejéből segíthetünk. A szép szavak, ígéretek helyett a jövőben azt a munkát kell mind erkölcsileg, mind anyagilag jobban megbecsülni és támogatni, amelyik a fejlődést és a jólét megteremtését a legjobban szolgálja. PLOCZEK M. ERZSÉBET A HÉT -I«;
