A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-03-08 / 10. szám

Miért szeretem anyanyelvemet? ÉGTÁJAK A pályamunkák közlését számoz­zuk. így könnyítjük meg döntésüket az Olvasói díj odaítélésében. Kérjük Önöket, hogy a pályamunkák köz­lésének befejezése után sorszám szerint jelöljék meg a legjobbnak tartott írást, és azonnal küldjék el szerkesztőségünk címére. 347 Anyanyelv. Rövid, de gyönyörű szó. Azt, hogy az anyanyelvet szeretni kell, a gyermek nem tudatosítja, termé­szetesnek tartja, hogy úgy beszél, aho­gyan az édesanyja. Számára az édes­anya minden cselekedete természetes, ez is. Minek is gondolkodna azon, hogy a nyelvet szeretni kell. Gyermekkoromban valahogy így vol­tam ezzel én is. Dehogyis gondolkod­tam azon, vajon mit jelent számomra az anyanyelvem! Édesanyámtól tanultam és kész. Ennyi az egész. De a sors néha ráébreszti az embert a valóságra, fel­nyitja a szemét. Engem a szörnyű világ­égés, a második világháború ébresztett rá arra, hogy mennyire fontos az ember számára az anyanyelve. Bizony a hábo­rú mindent felborított. Az első két osz­tályt kijártam 1945 előtt, de a harmadik már félbeszakadt. 1945 után, amikor is­mét megindult az élet, a magyar iskolák kapui zárva maradtak. Sok 10-12 éves gyerek kószált céltalanul az utcán, mert szüleik nem adták be őket szlovák is­kolába. Velem ez másképp történt. Szüleim természetesnek tartották, hogy Dúdor István: Deresk (tus) részlet 18 A HÉT — magyar iskola htján — szlovákba írassanak. Tehát a félénk kislány a har­madik elemit már szlovák nyelven kezd­te. Ekkor kezdődött a kálvária, ez volt az első próba számomra. A tanító néni egy szót sem tudott magyarul, mi pedig ugyanannyit tudtunk szlovákul. Szinte lehetetlen volt a kommunikáció. Nem értettük egymást. Több száz oldalnyit tanultam meg anélkül, hogy valamit is értettem volna belőle. Keserves volt, de kitartó munkával azért értünk el bizo­nyos eredményeket. Már akkor, a harmadik elemiben megfordult a fejemben, hogy tanulhat­nánk úgy, ahogyan a háború előtt, aho­gyan otthon beszélünk, tehát magyarul, mert azt értettük, ezt meg nem értjük. Csigalassúsággal teltek ezek az évek. Nehéz helyzetben voltak tanítóink is. Ők is szívesebben tanítottak volna anyanyelvűnkön, nyilván könnyebb lett volna szlovák gyerekekkel dolgozniuk, de magyar falvakba helyezték őket, hát ott kínlódtak. Az első polgári, amelyet már a közeli városban kellett folytatnunk, volt a má­sodik próba, mint a mesében. Négy környékbeli faluból jártunk oda. Taní­tóink között olyan is akadt, aki mindent megtett azért, nehogy megszeressük a szlovák nyelvet. Hiába tanultunk rend­szeresen, mégsem kaptuk a megérde­melt jegyet, mert "neviete po slovensky". Vért izzadtunk, ha a kitüntetett tanulók közé akartunk kerülni. Meg kellett vol­na elégednünk a rosszabb bizo­nyítvánnyal is!? Én azonban konok vol­tam — nem bírtam elviselni az igazság­talanságot —, s nem nyugodtam addig, míg a jegyeimet ki nem javítottam. Azáltal, hogy megkülönböztetett szi­gorral jártak el velünk, épp az ellenke­zőjét érték el annak, amit szerettek vol­na — erősítették anyanyelvűnk iránti vonzalmunkat. Ez volt az oka, hogy ál­landóan azon törtem a fejem, hogyan szabadulhatnék meg ettől az iskolától, mit kellene tennem, hogy magyarul ta­nulhassak. És megtörtént a csoda! 1948-ban megnyíltak a magyar iskolák. Hát erre vártam! Iskolánk épületében kapott he­lyet a magyar iskola. Az egyik szünet­ben azzal a kéréssel álltam az igazgató elé, hogy szeptembertől szeretnék át­lépni a magyar iskolába, mert anyanyel­vemen akarok tanulni. (Ő ezt nem tar­totta helyesnek, mert akkor visszafelé kellett volna mennem. Mindig előre az kell nézni — mondogatta — sohasem hátra.) Végül aztán az ő segítségévelju­tottam el Komáromba arra a tanfo­lyamra, amely a nyári szünetben átké­pezte azokat a tanulókat, akik a háború miatt félbeszakították tanulmányaikat, és anyanyelvükön akartak tanulni. Nem volt könnyű a felvételi, mivel a szófajok, mondatrészek nevét addig nem hallot­tam magyarul, hát így elemeztem a ma­gyar mondatot: podmet, prísudok... Felvettek! Amiről addig csak álmodni mertem, egyszerre valósággá vált. A tanfolyam elvégzése után Komárom­ban, a pedagógiai iskolában tanultam tovább, magyarul. Ez volt a harmadik próba. Nem volt könnyű átállni. Szeren­csém volt azonban, mert ott olyan lég­kör alakult ki, hogy mindenki örömmel tanult. Az internátusbán villanyoltás után a folyosón tanultunk. (Ha nem vet­te észre a nevelő.) Engem mintha kicseréltek volna. Úgy szívtam magamba a tudást, mint az ita­tóspapír a tintát. Az órákon hallottakat mind meg akartam jegyezni. A legna­gyobb boldogságot a magyarórák jelen­tették számomra. Az első osztályban az irodalomóra maradandó nyomot ha­­gyot a lelkemben. Petőfi Puszta télen című versét elemeztük, megkerestük a költői képeket, jelzőket, megszemélye­sítéseket, hasonlatokat. Ez számomra csodálatos volt, ilyet még nem hallot­tam. Ekkor tudatosítottam igazán, mi az anyanyelv, mit jelent anyanyelven ta­nulni, hogy mindent értek, hogy megis­­merkedhetem a magyar irodalommal. Ezzel egy új világ tárult ki elém. Az egészet föl akartam fedezni. Egyszerre mindent pótolni akartam, amit addig elmulasztottam. Munkámnak meg is lett az eredménye. Itt ébredtem rá, hogy csakis az anyanyelven tudjuk szí­vünk minden rezzenését kifejezni. Hát ezért szeretem. Komenský tanítása: "A kultúra dön­tő, lélekig ható közvetítője, biztosítéka csak az anyanyelv lehet" — így vált szá­momra valósággá. Hálás vagyok a sors­nak, mert megadta, hogy az anyanyelv szeretetét — évtizedek óta — tanítvá­nyaim szívébe csepegtethetem. Felnőtt kategória Tóthné Sz. Teréz, Naszvad 357 Ez furcsa kérdés: Miért szeretem az anyanyelvemet? — Hiszen ez a világ

Next

/
Oldalképek
Tartalom