A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-22 / 8. szám
cát, mintha tüzes szikra karcolná meg. Nem bánja, nem szégyenli, hiszen az éjszaka sötétje eltakarja. Bárcsak gyémántmorzsák peregnének ki a szeméből, amivel megajándékozhatná a párját! Hetekig tartott az álmatlansága. Bezártsága a négy fal közé még most, október végén is tart. Tíz lépés előre, tíz vissza. Ez ismétlődik napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra. Vajon meddig még? Évekig? Vagy talán egészen addig, amíg nem indul el arra a bizonyos, hosszú útra, ahonnan nincs visszatérés? Az idő múlásával mozdul a keze előre, majd fel a magasba, de erőtlenül visszahull, akár a sebzett szárnyas. Fogná a villát, a poharat, de kifordul a kezéből. Úristen, meddig tart még ez az áldatlan állapot!? — Ne kesereg, ne elégedetlenkedj, papa! — hallja a szelíd, bíztató hangot. — Gondolj azokra a tíz- és százezrekre, akik sokkal elesettebbek. Láthattad a tévében azokat, akik tolókocsiban ülve. is sportolnak, s hogy tudnak örülni az elért eredményeiknek!... Emlékszel? Szintén a tévében láttuk azt a kéz nélküli fiatalembert, aki a lábujjával írt a gépen, a másik pedig lábujjai közé fogott ecsettel festett... Semmi okod az elkeseredésre, papa. Amíg én bírom mozdítani a kezem-lábam, addig nincs mitől tartanod. Minden gondolatom és tettem a tiéd. Én még most, negyvenhárom év után is szeretlek... Érd be ennyivel, többet nem adhatok... Nem, ennél többet valóban nem kívánhat. Az álmaitól viszont igen. Mióta tud aludni, az álmai is bőkezűbbek. Olykor visszaröpítik a szülőfalujába, gyerekkorának megszépült emlékei közé. Csikóként futkározik a réten, fürdik a patakban, habosra rúgja a vizet — milyen engedelmesen rúgkapál a keze-lába —, és rúgja a labdát be a hálóba, bele a világmindenségbe! Hadifogság... Kétszáz kilométert gyalogol le álmában. S milyen könnyedén szedi a lábát, pedig valahol mélyen érzi, hogy emberségében megbántottan gyalogol a kilátástalanságba. És mégis, mégis milyen jó gyalogolni — ép a keze és a lába! Lakodalom, búcsú, határtalan jókedv, nótázás és tánc, tánc rogyásig. Cifrázza a táncos lába, mintha végig akarná táncolni az egész életét, mert az élet szép és jó... És kézbekapja a prímás hegedűjét, ujjai alól csodálatos melódiák kelnek szárnyra. Repes az örömtől, hogy a bénának hitt ujjai ismét életre kelnek... Az álmok, az álmok! Hol igazak, hol csalókák, hol meg hazugok, és mégis, mégis varázsában újjászületik, újszülött lesz az ember. És keresztelőre szólít a harangszó, a gyerekkorában oly sokszor hallott harangszó, s fennen hirdeti: örvendezzetek, emberek, hiszen új élet, új ember született, akinek ép és egészséges minden porcikája! A hajnali ébredések aztán kegyetlen kíméletlenséggel elsöprik az álmok megszépítő varázsát. A kar továbbra is tehetetlenül nyugszik a takarón, s a megműtött láb sem rúgja le magáról a takarót, pedig próbálja, próbálgatja. Emlékszik az egyik barátjára, aki hazatérvén az "elvonóról" azt mondta, hogy majd minden éjjel tökrészegre itta le magát álmában. Akkor hitte is, nem is. Most már elhiszi. Az ember gyakran álmodik arról, amire, vagy ami után vágyódik. Hanyatt fekszik, az ágyban, a négy fal közé bezárt világban. Gondolkodik: gondoskodnak róla, körülveszik könyvek, újságok, folyóiratok, mellette a rádió, előtte a televízió, s lám, valami mégis nagyon hiányzik az életéből. Hiányzik a jövés-menés, hiányoznak a barátok, a volt munkatársak, akik között mindig jól érezte magát, és hiányzik a vidékre hívó szó is. Mintha soha nem élt volna, mintha soha semmit nem tett volna ezen a földön, pedig egész életében a fajtáját igyekezett szolgálni. Ilyen hamar elfelejtődött? Miért? Talán olyan silány és értéktelen munkát végzett, amit nem érdemes számon tartani? Úgy látszik, igen. S újabb kérdések vetődnek fel: tényleg a barátai voltak azok, akiket annak hitt? S a volt munkatársai? Nekik sem jut eszükbe... Mióta az a szerencsétlenség érte, üresen ásít a postaládája és süket a telefonja. Leírták, feleslegessé vált. Nem kívánt és nem kíván sajnálkozást, hamis részvétnyilvánítást, ellenben azért néha-néha megkérdezhette volna tőle valaki: hogy vagy, vén bolond, élsz-e, halsz-e? Semmi. Hazudna, ha azt állítaná, hogy nem érez fájdalmat. Az iránta tanúsított közömbösség néha talán jobban sajog, mint a testi fájdalma, hiszen köztudottan az emberi lélek a legérzékenyebb. Hanyatt fekszik, s eltűnődve, hosszan nézi a mennyezet hófehér mezejét. Nem, azért sem adja fel! A kiszolgáltatottság gyötrő érzését majd igyekszik tompítani, amennyire tudja. Már pedig tudnia és akarnia kell! Nem arra született az ember, hogy elanyátlanodva megadja magát a sorsának. Derűsebb pillanataiban egyre erőteljesebben reménykedik és bízik. Talán, talán a tavaszi kikelettel előtte is kinyílik az ajtó, lába átlépheti a küszöböt, s újra fog tudni örülni a susogó lomboknak, a színpompás virágoknak, a madárfüttynek, a vonuló felhőknek, s a tavak fodrozó vizének... Reménykedik, mert a természetben még soha nem csalódott.