A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-22 / 8. szám
Számkivetetten Karel Kaplan: Az igazság Csehszlovákiáról A magyar kisebbség ELŐ MÚLT Nősek 1946 augusztusában, tehát a békekonferencia idején 370 000 reszlovakizációs kérvényről tudott. Ezek közül 150 000 esetben javasolta a kérvény elfogadását. Ezt a menynyiséget a békekonferencia várható kitelepítési határozatával indokolta. A miniszter szerint így a "békekonferencia esetleges határozata számára még 200 000 kitelepíthető magyar maradna tartalékban". Az ülés során a kormány üzenetet kapott Párizsból, hogy a küldöttség 150 000 fő kitelepítésére tett javaslatot. Ezek után a reszlovakizálódó személyek számát 220 000-re növelte. A valóságban 410 800 magyar nemzetiségű polgár adott be reszlovakizációs kérvényt. A nagy számú jelentkezés oka a kitelepítéstől való félelem volt, ugyanis a "reszlovakizáltakra" már sem a lakosságcsere, sem az esetleges kitelepítés nem vonatkozott. A kérvények közül több mint nyolcvannégyezret azonnal elutasítottak, mivel nem feleltek meg a követelményeknek. A többi kérvényt a Központi Reszlovakizációs Bizottság ellenőrizte, és 1947-ben közülük több mint kétszázezret megalapozottnak nyilvánított 1948-ban, miután a 150 000 magyar kitoloncolásához fűzött reményeik is meghiúsultak; ez a szám még további 144 000-rel nőtt. A reszlovakizáció nemzetközi és belpolitikai bonyodalmakat idézett elő. A magyar sajtó és rádió nagyon élesen elítélte a reszlovakizációt, mint az asszimiláció egyik formáját. A csehszlovák politikusok, köztük a miniszterek nagy része tudta, hogy a reszlovakizációra jelentkezők többsége valóban nem szlovák. Nem is tekintette őket "valódi szlovákoknak" és mint nem megbízható, kétes elemek a "reszlovakizáltak" külön csoportjába lettek besorolva. Valószínűleg nem tetszett nekik, hogy egy összefüggő területen a reszlovakizáltak lesznek többségben. A sajtóban azon keseregtek, hogy a "reszlovakizáltak" csak magyarul beszélnek, és nem hajlandók megtanulni szlovákul. De szociális és politikai jellegű nehézségek is jelentkeztek: sok Dél-Szlovákiába érkező telepes nem kaphatta meg a magyarok gazdaságait, mivei azok közben reszlovakizáltak, így a vagyonelkobzó rendelet többé már nem vonatkozott rájuk. A lapokban rámutattak arra, hogy "az ilyen esetek bonyolítják a telepesek és a reszlovakizáltak közti viszonyt'. A reszlovakizáltak tehát nem nyerték el sem a szlovák lakosok, sem pedig a hivatalok rokonszenvét. A magyar nemzetiségű lakosság számára a reszlovakizáció azt jelentette, hogy nemzetisége formális feladásával megmenekülhet a kitelepítéstől, vagyona elvesztésétől és legalább a polgárjogok egy részét megkaphatta. A körülmények kényszerítő hatását bizonyítja a későbbi években a magyar nemzetiségűek számának alakulása. 1948. január 1-ig még 276 978-an voltak, a következő évben már csak 190 000-en, majd egy év múlva ismét 354 000-en, 10 év múlva pedig 518 000-en. Belső kolonizáción a dél-szlovákiai magyarok Csehországba történő erőszakos széttel építését értették. A folyamat két szakaszban játszódott le, és a másodiknak főleg az volt a célja, hogy a déli határ mellől eltávolítsák a magyarok egy részét, és ezzel az addigi viszonylagos területi egységet megbontsák. A széttelepítésnek szociális motívumai is voltak, ugyanis a deportáltak gazdaságaira a keletszlovákiai parasztok vártak. A széttel építéssel kapcsolatos első utalásokra Clementisnek 1945 szeptemberében Vorosilowal folytatott tárgyalásain találkozunk, ahol Zorin indítványára a magyarok lehetséges kitoloncolásáról voit szó. Clementis arról tájékoztatta kormányát, hogy Vorosilov csodálkozott, "miért nem csinálunk a magyar kérdésből belpolitikai ügyet?' Majd megmagyarázta, hogy a nemzetközi fórumokon a Szovjetunión kívül más hatalom segítségére nem számíthatunk, de ha kidobáljuk a hárommillió németet, a helyükre áttelepíthetnénk a háromszázezer magyart. Nem állíthatjuk, hogy a találkozót követően beindított intézkedések, melyek megteremtették a széttelepítés jogi alapjait, csupán Vorosilov ötletének köszönhetően születtek meg. A csehszlovák politikusok maguk is tervezték a 33/45 elnöki .dekrétum által állampolgárságuktól megfosztott személyek munkaszolgálati kötelezettségének bevezetését. Októberben Ďuriš miniszter arról beszélt, hogy a magyar parasztok földjeit "kisajátítjuk, attól függetlenül, hogy kitelepítjük-e őket valaha, vagy pedig munkatáborba küldjük. A cseh országrészekben nagy a munkaerőhiány. Küldjük őket Csehországba dolgozni'. Az állampolgárságuktól megfosztott egyének munkaszolgálaton való részvételét a 71/45 elnöki dekrétum szabályozta. A Szlovák Áttelepítési Hivatal 14 nappal a dekrétumot megelőzően kiadta a csehországi deportálásokra vonatkozó irányelveket. A széttelepítés első szakasza 1945. október 25 és december 4 között játszódott le. Az akciót végrehajtó biztonsági szervek sok esetben ellenállásba ütköztek a magyarok részéről. Sokan védekeztek, elbújtak, elmenekültek, a biztonsági szerveknek gyakran éjszaka kellett az akciót lebonyolítaniuk, az ellenszegülőkkel szemben még lőfegyver használatára is sor került. Ekkor jött a szlovák szervek rendeleté, miszerint a magyarokat családjukkal együtt át kell telepíteni, és ingatlanaikat, felszereléseiket a szlovák telepeseknek kell átadni. A magyarok deportálásának módszerét mindkét szlovák párt helyi vezetőségei bírálták. Rámutattak, hogy az eljárás egyszerű embereket, "nagyrészt bizonyíthatóan demokratikus gondolkodású magyarokat' sújtott. Az akció különösen erős ellenszenvet váltott ki a magyarországi pártokban, amelyek Európa demokratikus közvéleményéhez fordultak segítségért. A széttelepítés második, egyben leglényegesebb fázisa 1946. júliusától 1947 februárjáig tartott. A cseh határmentén a németek kitelepítése után jelentkező munkaerőhiány újraélesztette Vorosilov gondolatát. Ďuriš földművelésügyi miniszter azt ajánlotta, hogy "a határmenti földművelés számára Szlovákiából igyekezzenek munkásokat szerezni, elsősorban
