A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-15 / 7. szám
ÉGTÁJAK j^°8 (részlet) ONELETRAJZ A fekete, sipítós beszédű óromán katona végre elengedte a kipirult, kitűzésedéit Juliska nénit, aki sietve sántikált, döcögött hazafelé a galambsalátás, egérfarkas, vadmurkos, katángkórós árokparton. Hátra-hátra pillantgatva még láthatta a szétterpesztett lábbal álló, diadalmas tekintetével őt követő, köldökig kigombolt ingű katonát. Bajtársai Béres Sándor gyümölcsösén túl, a búzaföld végében hatalmas gödör ásásával foglalatoskodtak. A gödörnek irigylésre méltóan egyenes és sima falai voltak, és Vetés felőli oldalán kényelmes gépfegyverfészek egészítette ki. Fától fáig, fűzfabokortól fűzfabokorig piros, sárga, kék, zöld telefonhuzalok kígyóztak. Jani szerette volna megérinteni, megtapogatni ezeket a fénylőén színes huzalokat, de az azokat őrző katonák minden alkalommal mérgesen, zöld lábszártekercsben végződő bakancsukkal ijesztően dobbantgatva távolították el onnan. Vállukon szuronyos puskával jártak le meg fel, büszkén, mint a kakasok a trágyadombon. Valószínűleg már akkor a fejükbe vették, hogy az ősi román földet védelmezik. — Jó, hogy jössz már! — szólt a sajtárak öblögetésével végző nagymama, Simon Mária, Juliska néninek. — Vár a sok munka, te meg ott ölelgetteted magad. — Ölelgettetem, na! — csattant fel Juliska néni. — Kinek mi köze hozzá? — Jó, jó, csak ne tudja meg Kornya, az urad. Még le találná törni a derekadat. Juliska néni hallgatott; indult az istállót takarítani, fejni, a majorságot összegyűjteni, szemmel ellátni, a disznókat megetetni... ... Az író sosem feledheti anyai nagyszülei portáját. Annak a portának felbecsülhetetlenül otthonos volt a hangulata. A saját portájuk rideg volt, pláne, hogy minden télen elégették a kerítést. Anyai nagyszüleinél ez soha nem fordult elő. Ciprok Tamás évekig utcaseprősködött Amerikában, abból vette birtokát a Nagyréten. Szóval, az író nem bírta a saját portájuk ridegségét. A kerítés eltüzelését rendszerint hátulról a kert felől kezdték, és a ház előtt, a kapuval végezték. Ha a kerítés történetesen deszkából, lécből készült, huzamosabban kitartott, de amikor napifi A HÉT ___________________ raforgókóróból tákolták össze, január közepére teljesen elenyészett a tűzön. Megborzong, milyen kilátástalan lehetett az életük! Négy gyerek, négy "fiúpulya". Az ötödik is megjött aztán 1938- ban; Mihálynak keresztelték. Szegényke, kilenc vagy tíz hónapos korában meghalt vérhasban. Az író még emlékszik rá, mint feküdt a nagyon szép arcú, pici gyermek a bölcsőben, neki pedig vigyáznia kellett rá. Ötévesen borzasztóan unta a pesztrálást, alig várta, álljon el a lélegzete, hogy szabadulhasson. — Mitől kaphatott vérhast? — kérdezgették egymástól a szülei, végül abban maradtak: a poros, pelyvás, törekes, trágyás udvaron felszedegetett epertől. Janinak, miközben kis beteg, elgyengült testvérének igyekezett a szájába visszahelyezni a cukros rongyot, a "cuclit", a "csúszik", eszébe jutottak azok az esték, amikor a négykézláb járó Mihály felügyelet nélkül, a tyúkokkal, csirkékkel együtt "eprészett" anyai nagyszülei vénséges vén eperfája alatt. Mozdulatai olyan szépek, kecsesek voltak, hogy a felnőttek nem győztek feléje köpködni, nehogy megigézzék. Az íróban, akár egyes amerikai szélesvásznú filmeken, valószínűtlenül kinagyítódnak ezek a képek. Különösen az udvar, az eperfa, a gémeskút, a ház, az istálló, a sütő világít át az időn, hiszen mindez bekerült a Tatárjárás második kötetébe, a Hamuba, ebben a környezetben éltek Saroltáék a kutyafejűek betörésekor. Jani, amikor észrevette Mihályka végleges elcsendesedését, riadtan, ugyanakkor megkönnyebbülve kirontott a házból, és trappban megeredt anyja, Pászkán Györgyné Ciprok Mária elé. Sejtése szerint anyjának már jönnie kellett a tejvitelből. Eltrappolt Béres Sándor, Páter Károly, Tarr és Csáki háza előtt, átvágott a mátészalkai vasúton, neki az örökké mozgó kőlapjárdás Sárgamajornak. A Sárgamajor közepe táján találkozott a puttonyokkal, kannákkal felmálházott anyjával. A következő képek már estéről valók, a virrasztásról. Mihályka egyetlen helyiségből álló házuk közepén, a kecskelábú asztalon, a petróleumlámpa alatt feküdt kis koporsójában. Szomszédok, rokonok jöttek át, valameddig sajnálkoztak, sopánkodtak, majd az újbóli katonai behívásokról és a magyarok esetleges visszajöveteléről kezdtek beszélgetni. Másnap délelőtt komor, szófián apja szipogó anyja kíséretében, hóna alatt a kis koporsóban elvitte Mihálykát. Lassan távolodtak a Tarr és Ciprok birtokokat egymástól elválasztó, begyepesedett medrű árok partján. Az író kénytelen felsóhajtani: milyen tatárjárás korabeli állapotok uralkodtak akkor a Nagyréten, és talán sosem mérheti fel, milyen állapotok uralkodnak jelenleg ebben az országban, pontosabban Erdélyben, ahonnan ezrével menekülnek el az emberek, magyarok, németek, románok. November tizenkilencedikén este Tőrös Gábor szobrász Magyarországon élő, oda férjezett lánya,. Ildikó jelent meg férjével, Gyulával az.íróéknál. A szeptember végén Magyarországra menekült kisebbik fiúról Zsoltról hoztak híreket. De hoztak ajándékokat is Zsolttól: két kiló lisztet, két kiló kristálycukrot, egy kiló trappista sajtot, öt tábla Afrika csokoládét, tíz deka szemeskávét, indiai, kínai és angol teákat, paprikát, borsot, citromlét és két konzervsört. A menekült máris abban a helyzetben van, hogy ilyen elérhetetlen árucikkekkel örvendeztesse meg "öreg" szüleit. Az írónak arra a kérdésére, tulajdonképpen hogy sikerült átosonnia a határon, Ildikó a következő történetet adta elő: Zsolt vonattal Székelyhídra utazott. Arra számított, ha igazoltatják, azt mondja, a Margittán tanárkodé bátyjához, Attilához megy. Nem igazoltatták, így Székelyhíd térségében éjfél és három óra között közelítette meg és lépte át a határt. Az író (ő tudja, miért) eléggé vigyázatlanul elmosolyodott ezen a történeten, aztán észbe kapott, mondván: még szerencse, hogy nem lőtték le. Erre a ritkás vörös szakállú, ösztövér kinézetű Gyula, "Zsül" megjegyezte: Zsolt inkább a határőrök kutyáitól tartott. Órákig lapult két megfigyelő torony között, és csak azután... Az író, bár nem volt rá semmi oka, megborzongott, mint anyja magyarázgatásakor, hogy Mihályka "Misuka" angyalként felment az égbe, de nem hagyott el bennünket: ártatlan lelke esténként a ház körül fog lebegni. Jani félt a holtak leikétől, ezért lefekvés előtt sokáig nem mert kimenni egyedül kis- vagy nagydolgozni. Valakinek mindig a közelében kellett tartózkodnia. Guggoltában általában folyton a mélykék, csillagos eget pásztázta szemével, de csak villámsebesen keringő szárnyasegeket látott. Kisöccse lelke mégsem térhet vissza szárnyasegér képében, abban biztos volt. így rettegése fokozatosan elhalványult, megszűnt.
