A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-08 / 6. szám
ÉGTÁJAK Ki simogat láncaival P Immár három hónapja hordom magamnál Bertók László új verseskönyvét. Három hónapja olvasom újra és újra, s a Kő a tollpihén 81 szonettje nem hagy nyugodni. Régóta nem kérdés már, hogy Bertók vérbeli költő-e, s jó ideje tudom, hogy jelenkori literatúránk jelentős alkotója, aki új és új arcát mutatja felénk, de akinek vibráló verseire mégis kevés a szavunk. E csupa széttartó mondat, sistergő pillanat a sejtés gyönyöreivel ajándékoz meg, kínzó szomjúságot hagyva maga mögött. Talán azért lehet, kell, újra és újra elolvasni a kötetet. S minden darabjában egyszerre van jelen a küzdés értelme és hiábavalósága, s minden versében a bennünk is kavargó, alig megnevezhető kettős kín munkál: "örüljek hogy öszszekever /aki előtt nagyobb a pult?/ a féreg mi belém szorult /reménykedik hogy áttelel/ szégyellem hogy nem adja fel?/ s hogy perceg is a nyomorult?" Újból divat lett a szonett. E klasszikus forma, amely a XIII. század táján született. De Bertók László nem divatból használja; úgy látjuk, öntörvényű lírájának természetes állomása e szonettnapló. Korábbi köteteiben is azt éreztük, hogy költői természetének leginkább a dal felel meg, s hogy a költő verseit a különös képiség irányába tolva próbál hatni. S hogy tökéletesre zárja őket, mindig a lehető legjobb megoldásokat csikarja ki. így válnak opuszai egyszerre könnyedekké és törékenyekké, gondolatai töltésüknél, többértelműségüknél fogva mégis nehezekké. E szonettek a bizonytalanság, a "minden relatív" élményéből táplálkoznak. A biztos fogódzót óhajtják, s ennek hiányát fejezik ki. Bertók ezt az élményt össznemzetivé tágítja, költészetében az ember élete folyamán fölgyúlt tapasztalat sűrűsödik verspillanattá: "Milyen erőszak dönti el /hogy fehér vagyok és magyar/ s játszom a madzag végivel /amit kezembe ád a faj/ /...miért az idő és a hely/ ami örökre összezavar/ s letesz a titokhoz közel/ hogy nagyobb legyen a zavar/ /ki simogat láncaival/ hogy itt élni és halni kell?" E szonettek formailag jobban hasonlítanak a klasszikus szonetthez, mint e századi társaik. A záró két sorban (három négystrófás és egy kétsoros záróstrófás szerkezetet alkalmaz) rándul szintézissé a gyakorta keserű tanulság. A vers első 12 sora pengeéles ellentéteken egyensúlyoz. Milyen távoli dolgok ütköznek össze, s mennyire össze nem illő sorok! Mintha kockajáték döntötte volna el összekapcsolásuk módját. A véletlen tűnik szerkezetépítő elemnek. De e véletlent szükségszerűnek tartjuk, amint a darabok egymás után fölfűződnek: "A mentők arca babaarc /csak kifordítva viselik.../ hova tart ez a két sor itt/ miközben majdnem belehalsz". Kő a tollpihén. Találó, szép cím, az irgalmatlanul könnyű és a játékosan nehéz kifejezésére. Arra, ami mindnyájunkban lüktet. Csak nem tudjuk szavakkal letapogatni sem. Segítségként itt e könyv. A múlt év legnagyobb lírai teljesítménye. BÖRÖNDI LAJOS Nagy Zoltán rajzai 16 A HÉT
