A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-08 / 6. szám
Számkivetetten Karel Kaplan: Az igazság Csehszlovákiáról A magyar kisebbség Az egyezményt a csehszlovák politikai élet és a sajtó a kisebbségek felszámlálásához vezető első sikeres lépésként ünnepelte. Bizakodtak, hogy az áttelepítés terve is megvalósul, és hangsúlyozták, hogy a magyar kisebbség problémáját mindenáron meg fogják oldani. A magyar politikus körök az egyezményt kikényszerített lépésnek tekintették és nem fogadták túl nagy lelkesedéssel. A lakosságcserét nem tartották demokratikus megoldásnak és a további csehszlovák követelésekről hallani sem akartak. A magyar külügyminiszter az egyezmény aláírása után kijelentette, hogy a csehszlovákiai magyarok problémáját ezzel nem oldották meg, ugyanis paritásos cseréről van szó, de közben a csehszlovákiai magyarok és a magyarországi szlovákok száma közti különbség félmillió. Nem sokkal az egyezmény aláírása után Budapesten megkezdte működését a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság. Az volt a feladata, hogy a magyarországi szlovákok között propagálja az áttelepülési, de az akció nem hozta meg a várt eredményeket. Sok munkájába került a bizottságnak, míg 90 390 jelentkezőt össze tudott gyűjteni. Közben állandóan szembe került a magyar politikai pártok és hivatalok ellenpropagandájával, amelyek igyekeztek a cserétől elijeszteni a szlovákokat. Az eredmény nagy csalódást jelentett a csehszlovák kormány számára. Prága a sikertelenség okát a lakosságcserére jelentkező szlovákokra nyomást gyakorló kormány és az alsóbb szervek ellenállásában kereste. A sajtón keresztül megvádolta a magyar kormányt, hogy megszegi a szerződést és szabotálja a lakosságcserét. A sajtókonferencián ezt hangoztatta Masaryk és dementis is, valamint Juraj Slávik, amerikai nagykövet is. Budapesttel szemben a sajtó és a politikusok egyaránt kemény hangot ütöttek meg; figyelmeztették Magyarországot, hogy viselkedjék egy legyőzött államhoz illően, és Csehszlovákia jóindulatának kihasználásáról beszéltek. De a magyar fél sem hallgatott és a vádakra Csehszlovákia-ellenes sajtókampánnyal válaszolt. A külügyminiszter az általa aláírt lakosságcsere-egyezményt embertelennek és demokráciaellenesnek nyilvánította. A magyar kormány tiltakozó jegyzéket küldött Prágának és a három nagyhatalomnak, melyben Csehszlovákiát szerződésszegéssel vádolta. Ám a nagyhatalmaktól azt a választ kapta, hogy mivel államközi és nemzetiségi kérdésről van szó, Prágával kezdjen tárgyalásokat. Budapesten a parlamenti képviselők a ratifikálás előtt álló egyezményt élesen bírálták, de végül is elfogadták. A magyar politikai lépések arra engednek következtetni, hogy a kormány nem meggyőződésből, hanem a kényszerítő nemzetközi körülmények hatására fogadta el az egyezményt. Abban az időben ugyanis nemcsak Csehszlovákia, hanem Jugoszlávia és Románia is erős magyarellenes kampányt folytatott. A szlovák részről önkéntes, magyar részről viszont kényszerű lakosságcsere még 1947 áprilisában megkezdődött. Az első szlovákokat és magyarokat szállító szerelvények április 11-én érkeztek a határra, de már ezt megelőzően kb. 18 000 nincstelen magyarországi szlovák érkezett Csehszlovákiába. A kétoldalú csere keretén belül még további 59 774 lépte át a határt, tehát összesen 73 279-en. A többi, azaz kb. 12 000 cserére jelentkező meggondolta a dolgot. Az eredmény nagyon siralmas volt. A kormány és a szakbizottságok számításai alapján a 150 000 feltehetőleg elszlovákosuló magyaron kívül még kétszázezer fős kisebbség maradt Csehszlovákiában. A kormány tőlük is meg akart szabadulni. Még mindig hitt a kitelepítés megvalósíthatóságában, noha 1946 februárja után reményei ismét csökkentek. Viszont Ripka márciusi moszkvai látogatása után újra nőni kezdtek. Ripkát a kormány azzal bízta meg, hogy megtudja a szovjet kormánynak a magyarok kitelepítésével kapcsolatos álláspontját. A küldött találkozott Visinszkijjel, Sztálinnal és Molotowal, és a megbeszélésekről a következő üzenetet küldte Prágába: "A miniszter megmagyarázta neki (értsd Sztálinnak — a szerző megj.), hogy a kicserélendőkön kívül még 150-200 000 magyar kitelepítéséről lenne szó. Sztálin ekkor megkérdezte, hogy tulajdonképpen miért kötöttünk egyezséget a magyarokkal, (az 1946. 2. 27-i egyezmény — a sz. megj.) A miniszter azt felelte, hogy végül is ez a szovjet kormány kérése volt, és mi ki akartuk mutatni jóindulatunkat. Sztálin erre megegyezte, hogy talán várni kellett volna még egy kicsit... Végül azt mondta, hogy az ügyben további harcokra kell felkészülnünk. A miniszter látta, hogy Sztálin nem akar azonnal állást foglalni, de Sztálin megegyezte, hogy egy nappal a miniszter megérkezése előtt megkérdezte a Moszkvában tartózkodó magyar küldöttségtől, hogy miért nem veszik át tőlünk a magyarokat, amikor különben is agrárreformot hajtanak végre. A küldöttség mindenféle úton-módon azt magyarázta, hogy az nem megy, mire Sztálin azt mondta, hogy akkor számolniuk kell azzal, hogy az összes szlovákiai magyart elnemzetietlenítik. A miniszter nem volt biztos, hogy Sztálin ezt csak úgy mondta, vagy tényleg az a meggyőződése, ezért egyenesen rákérdezett. Sztálin azt felelte, hogy Közép-Európában likvidálni kell a kisebbségeket, mivel ötödik hadoszlopként mindig a békétlenség forrásai voltak. A generalissimus szerette volna tudni, hogy a miniszter szerint vajon a magyarok gondolnak-e visszavágásra. Amikor a miniszter kijelentette, hogy erről meg van győződve, és politikai hovatartozástól függetlenül minden magyarról ez a véleménye, Sztálin igazat adott neki... A helyzet tehát egészében véve kedvező számunkra, de a miniszternek az az érzése, hogy a szovjetek egyelőre nem akarják magukat elkötelezni. Ez a benyomás 12 A HÉT
