A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-02-08 / 6. szám

(L) ENNI,

vagy nem (Denní?

Hál’ istennek, ezt is megértük. Megyünk bele a gödörbe, mely lehet, hogy nem is gödör, hanem tengerszem, feneketlen tó, amolyan mesebeli alvilág-kapuja, s egyszer, majd ha leérünk, megtudjuk, milyen mélyen voltunk, hogy a kilábalásig olyan mérhetetlen mélyre kellett süllyednünk! De azt mondom: jusson nekem a neheze; a szegénység, a kuncsorgás, a nem telik rá, hogy egyszer úgy távozzam e földi létből: nem ettem meg az unokám jövőjét is. Sőt: a mások unokájának jövőjét sem. Lefelé is próbálok a magam feje után menni. S néha félhangosan mormolom a mesebeli mondást: "tisztulj ki, szemem, hogy lássak".

De hát mit látok? Erősen jobbra húz a kormány, az új szekér, amelyre felültünk, meglehetősen régi típus. Rég nem divat már ott sem, ahol annak idején kitalálták. A svájci, a svéd, a német modell divatosabb... A mostani miénkhez mérten mintha azokban balközép felé húzna a kormány. Igaz, ők nem próbálták milyen a tiszta-bal, így aztán nem tudják, hogy nekünk most a minél-jobb a jobb, mert akkor kizárt a visszarendeződés. Akkor kizárt, hogy megállunk félúton lefelé, netán visszafordulunk, s kikökünk a gödör szélén.

Van már munkanélküliségünk, az

árliberalizáció jóvoltából most már nagy tömeget kitevő szegénységünk. No de sebaj, van munkaügyi és népjóléti miniszterünk — három is —, meg van szociális védőhálónk... Hogy túl nagyszemű az a háló?! Ugyan kérem, az szociális demagógia! (Ez a legújabb kormánypárti demagógia: érv helyett, tény helyett a bélyeg mindenre, mindenkire. (Vitázik a "háromoldalú egyeztető bizottság" a minimálbérekről; a kormánypárti 1850 korona bruttó helyett a szakszervezet 2350-et akar... Szociális demagógiába esett a szakszervezet, hisz nem tudja, hogy minimálbér nem a munkaerő, a munka ára, hanem szociális járandóság! Van piac, vagy nincs piac? Lesz, vagy nem lesz?

Képviselő ismerősöm magyarázza, hogy én is szociálisan demagóg vagyok, mert nem értem, amit nem érthetek. A hálót a nyugdíjasokra méretezték, ők nem hullanak ki rajta. Meddig? Ezt kérdezem. Az energiaáremelésig, a lakbéremelésig, a gyógyszervásárlásig — mert az is eljön, elég csak megnézni a szomszédékat! Soha nem láttam még a talponállókban ennyi egy-kifli-levest ebédelő embert, ennyi tétova nyugdíjast a boltok még folyton üresen tátongó polcai közt. Fél literes, kétdecis tejet sem árulnak

sehol, legfeljebb a tejbüfében, de ott olyan felárral, hogy nem érdemes megvenni, mert háromszor annyiba kerül.

Felment az élelmiszer ára, drágult a tömegkoszt. Többet kell fizetni óvodásnak, iskolásnak, nagydiáknak a napi egy ebédért a fiatal szülők kis pénzéből... Szociális demagógia, hisz akkor jöhetne minden szakma, minden társadalmi csoport a maga kis csoportérdekével. A balkezes azzal, hogy ő balkezes, az orvos azzal, hogy ő sok vért lát... így képviselő ismerősöm érvei. Az enyémek meg: enni kell, vagy legalábbis kellene. A gyerekeknek, is korunk nagy luxusainak, mert rájuk nem terjed ki semmilyen védőháló, legfeljebb a jóistené, ha el nem zárják előle az utat. A szociális ráutaltság szintje a tulajdonképpeni szegénységi szint — merthogy létminimum nincs megállapítva, mert az is szociális demagógia lenne, elvégre nem mindenki iszik tejet, és nem mindenki használ mosdáshoz vizet meg szappant is — az árfelszabadítás után az eltartott gyermekek kategóriájában változatlan maradt. Ha belegondolok, még gyermekeink ingyenes taníttatása sem lesz egyszerű. A családi pótlékot sem emelik, mert a gyerek magánügy. 1993-tól pedig még a "családfenntartók" béradókedvezményét is törlik... Nyugaton sem érdekel senkit — mondja honatya ismerősöm —, miből tanulnak a diákok, az ő dolguk. Azt már nem teszi hozzá, hogy ott az eszére az embernek még alacsony kamatú hosszúlejáratú kölcsönt is adnak... Mert a jövő, az ország jövője épp ezeken a gyerekeken áll vagy bukik. És ez már nem az enni, vagy nem enni kérdése. Ez már a: lenni, vagy nem lenni-é.

És tíz-húsz év ilyen "átmenet" száz évet határozhat meg előre; száz évet falhat fel abból a jövőből, amelynek én, a "szociális demagóg" sokkal szebb napokat remélek, talán azért, mert voltam szegény diák, és soha nem éltem még képviselői fizetésből.

N. Gyurkovits Róza