A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-01 / 5. szám
LÁTOGATÓBA Az én magyar utam Beszélgetés Jaroslava Pašiakovával A cseh-szlovák-magyar viszonynak az ötvenes évekre (is) jellemző nem éppen felhőtlen időszakában Jaroslava Pašiaková egyike volt azoknak a bátor és lelkes cseh fiataloknak, akik a Károly Egyetemen Rákos Péter és Blaskovics József irányítása alatt hungarológiával kezdtek foglalkozni. Ő és társai, köztük Richard Pražák, jelenleg a brünni bölcsészkar —, dr. Zdenka Veselá kandidátus, a prágai Keleti Nyelvek Intézetének munkatársa és dr. Hludék Kindl nemcsak a magyar nyelv és irodalom tudós ismerői lettek, hanem a magyar nemzet őszinte barátai, a cseh és a magyar nemzet közeledésének fáradhatatlan harcosai is. Jaroslava Pašiaková docens, a cseh-magyar irodalmi kapcsolatok elhivatott kutatója és ápolója már évek óta a pozsonyi Komenský Egyetem magyar tanszékének tanára. Egyike azon keveseknek, akiknek munkáját a szakmai ismereten és a tudományos igényességen túl emberség és a diák iránti tiszelet is jellemzi. Pašiaková tanárnőt, akinek "Irodalmi hármaskötésben" címmel a múlt év végén jelent meg a második tanulmánykötete, a cseh-magyar kulturális és irodalmi kapcsolatok jelenéről és jövőjéről faggattam. — Könyve első fejezetét a nemzetiségi problémák, közelebbről a szláv-magyar viszony irodalmi vetületének szentelte. Ön, aki cseh származású és a háromkultúrájú Pozsonyban él, miként vélekedik a cseh-magyar, illetve a szlovák-magyar kulturális viszony alakulásáról? — Véleményem szerint ezeket a kapcsolatokat ápolni és bővíteni kell. Egyetlen nemzet sem zárkózhat el más nemzetek kultúrája elől, mert az csak bizalmatlanságot és előítéleteket szül. Az előítéletek pedig gátolják a népek közeledését. A csehek és a magyarok, illetve a szlovákok és a magyarok viszonya 1848-at követően kezdett romlani, és a feszültségek a kiegyezés óta egyre fokozódtak. Ennek a politikai helyzetnek felelt meg a kulturális helyzet is. De mindig voltak olyan erők, olyan személyiségek mindkét oldalon, akik az együttműködést szorgalmazták. Ilyen volt többek között Karel Čapek, Anton Straka, E. B. Lukáč, vagy magyar részről Németh László, Gál István, Dobossy László, aki az ELTE Szlavisztikai Tanszékén megalapította a cseh szakot. Prágában működik a cseh-magyar irodalmi kapcsolatok jeles képviselője, a prágai hungarológia szak egyik megalapítója, Rákos Péter egyetemi tanár, valamint dr. Marcela Husová-Rossová, aki a CSTA Irodalomtörténeti Intézetének munkatársaként a magyar irodalommal foglalkozik. — Mi az, ami Ön szerint hozzásegíthetne a két kultúra közeledéséhez, egymás jobb megismeréséhez? — Elsősorban a nyelv. Megismerni egy másik nép nyelvét, kultúráját, anynyit jelent, mint közel kerülni ahhoz a néphez. A cseheknek is meg kellene ismerniük a magyarok múltját, irodalmát, viszont a magyaroknak a csehek történelmét, kultúráját kellene jobban ismerniük ahhoz, hogy igazán megértsék a cseh nép és a čapeki-hrabali "malý český človék", azaz a kis dolgok emberének természetét. Két nemzet, két kultúra közeledésében mindig nagy szerep jut a személyiségeknek is. A nemzetek közötti kapcsolatok kialakulásához sokszor épp a személyes kapcsolatok járulnak hozzá a legalkotóbb módon. Magyar-cseh viszonylatban ilyen kapcsolatnak számított pl. Karel Čapek és Bartók Béla barátsága. A cseh-szlovák-magyar kapcsolatok lelkes építője volt Anton Straka is, aki a harmincas években csehszlovák kultúrattaséként Budapesten működött. Az ő "irodalmi péntekjein" ismerkedett meg a cseh lírával József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, de ott került személyes kapcsolatba a magyar irodalommal E. B. Lukáč, Ján Smrek, Vilém Závada is. Anton Straka fanatikus híve volt az értékek közvetítésének, ő az elődje és példaképe minden csehszlovák hungarológusnak. — Véleménye szerint, mennyiben járulhat hozzá a valós nemzetkép kölcsönös kialakításához az ön működési területe, a komparatisztika? — Az irodalmi komparatisztika feladata — Sziklay László megfogalmazásában, hogy azt keressük, ami összeköt, s ne azt, ami elválaszt. Rudolf Chmel, a kitűnő szlovák hungarológus (jelenleg hazánk budapesti nagykövete) ehhez még hozzáteszi, hogy a különbségeket sem szabad elhanyagolni. Az irodalmi komparatisztika elindítója nálunk Rákos Péter professzor volt. Az ő irányítása alatt kezdtünk foglalkozni a csehmagyar irodalmi kapcsolatok vizsgálatával, de ő volt az, aki szorgalmazta a jó műfordítók képzését is. Az ő érdeme, hogy pár évvel ezelőtt egy gyönyörű kiállítású album segítségével ismerkedhettek meg a cseh olvasók a Nyugat költőivel. 1968-ig Prágában a Cseh írószövetségen belül kitűnő fordítói szekció is működött dr. Ladislav Hradský vezetésével, aki azon túlmenően, hogy műfordításra ösztönözte a cseh hungarológusokat, Kamii Bednárzsal közösen lefordította Ady legszebb verseit és Madáchtól Az ember tragédiáját. Az irodalmi művek fordításánál is meghatározó, hogy olyan emberek fordítsanak, akik mindkét nemzetet akarják szolgálni. Ladislav Hradský ilyen műfordító volt. Sajnos, a szekciót 1968 után feloszlatták, és Hradský ezt követően a cséh-magyar szótár összeállításán munkálkodott. Az ő műfordítói szekciójának munkáját kellene felújítani, és különösen a modern magyar lírát és prózát lenne érdemes megismertetni a cseh olvasókkal. — Gondolja, hogy a jövőben intenzívebbé válhatnak a cseh-szlovák-magyar kulturális kapcsolatok, és a múlttal ellentétben valódi barátság és megértés jöhet létre Közép-Európa eme három közös sorsú nemzete között? — Én bízom abban, hogy amint a múltban is mindig akadtak olyan emberek, akik a hivatalos körök támogatása nélkül, sőt a hivatalos kormánypolitika ellenére is a kölcsönös közeledést szorgalmazták, úgy ebben az új politikai helyzetben is meglesznek ennwfc a területnek a maga biztató vonatkozásai és közvetítői. És hogy a három nemzet közeledése végre valósággá váljon - az elsősorban rajtunk, embereken múlik. — Köszönöm a beszélgetést. S. FORGON SZILVIA
