A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-28 / 52. szám
Hogy csináljunk (kalóz) magánrádiót? Egy magánrádió üzemeltetéséhez - bármily meglepőnek tűnik - alig kell valami. Mindössze egy mikrofon, lemezjátszó (esetleg magnetofon), kisméretű keverőpult és egy adóberendezés szükségeltetik hozzá, máris indulhat az adás. Mindaddig - úgy egy-két óráig, esetleg napig - tart a paradicsomi állapot, amíg az illetékes hatóság be nem méri és le nem füleli az ily módon rádiózó (kalózkodó) emberfiát. Mert demokrácia ide, jogegyenlőség oda, a rádiózáshoz szerte a világon hatósági engedély szükségeltetik, csakúgy mint motoros jármű üzemeltetéséhez (lásd a forgalmi engedélyt és a kötelező érvényű rendszámtáblát határainkon belül és kívül). A kalózrádió fogalmával ifjúságom hajnalán, a hatvanas években ismerkedtem meg a Tiltott Rádió mindannyiunk által hallgatott népszerű műsora, a Délutáni randevú jóvoltából. A Beatles, Rolling Stones, Cream, Beach Boys és Bee Gees dalok közötti rövid szüneteket - miközben a hangmérnök a lemezt vagy a szalagot cserélte - Cseke László szaggatott monológja töltötte ki nyugati pletykákkal, rádiós mazsolákkal traktálva romlatlan ifjúságunkat (azaz bennünket). A távoli álomvilág egyik jellegzetes terméke volt ez idő tájt a kalózrádió, amelynek számunkra fő jellemzője az volt, hogy zenén és rövid híreken kívül egyedül reklámokat sugárzott. Ráadásul ez utóbbiból tartotta el magát. Ezt a csemegét az oktató-nevelő műsorokon, csakazértis művészadásokon és a Komjáthy György-féle beat-délutánon nevelkedett gyomrunk hasztalan kívánta, megkapni nem tudta, mivel ezek az adók aránylag kis teljesítménnyel sugároztak, így tájainkon csak hírüket hallottuk, adásaikat viszont annál kevésbé. A kalózrádió jogi státusát tekintve - amint azt neve is elárulja - törvényen kívül helyeztetett, míg „telephelyét” illetően területenkívüliséget élvezett. Mindaddig, amíg nemzetközi egyezmények segítségével el nem kapták a frakkját. Különleges helyzete elsősorban abból adódott, hogy engedély nélkül működött. Nehezen fért ugyan a fejünkbe, hogy ez miképp lehetséges, hiszen úgy tudtuk, hogy a „szabad világban” mindent szabad, elég csak egy kérvényt megírni, máris mehet az adás. Az viszont nem jutott az eszünkbe, hogy ez így nem üzlet, mert ugyan sugározni lehet, viszont ezért fizetni kell: az engedélyért, a zenéért a sugárzásért, egyszóval mindenért. Csak egyvalamiért nem: a reklámért a rádiós kasszírozhat. Viszont, ha a szemfüles vállalkozó bérel vagy vásárol egy jachtot, kihajózik vele a tengerre, lehetőleg nemzetközi vizeken lehorgonyoz, már el is kezdheti az adást. Teljesen ingyen. Hiszen amennyiben senkiföldjén van az adótornya, melyik állam hatóságai formálhatnak jogot az adóra, illetékre, jogdíjra és további féltucat elvonására. Csakhogy a légteret a behatoló rádióhullámok ellen is meg kell tudni védeni, hiszen a lakosságnak szóló hírtovábbításon kívül sok más létfontosságú hirátadásra is szolgál a rádiózás: a tűzoltóktól kezdve a mentőkön keresztül a rendőrségig több tucat szervezet, hivatal és hatóság munkájánál nélkülözhetetlen a „tiszta” légtér. így aztán a Nemzetközi Távközlésügyi Unió (International Telecommunication Union) segítségével teremtettek rendet ezen a területen. Ennek a szervezetnek az ENSZ valamennyi tagállama tagja és mindenki a neki megítélt frekvenciákon sugároz. A rádiózás kezdeti szakaszában még akkora csend volt az éterben, hogy egy-két wattos adóval az egész Földet be lehetett sugározni. A későbbiek folyamán viszont az adások szaporodásával egyre inkább kezdték az egyes rádiók egymást „túlkiabálni“. Olyan jelenség tanúi lehetünk az éterben, mint mikor egy bálterem fokozatosan megtelik vendégekkel: az elsőként érkezők még suttogva beszélgetnek, a később jövők egyre jobban kieresztik a hangjukat, mire megtelik a terem, mindenki torkaszakadtából ordít, miközben még a saját szavát se érti. Ehhez a telítettséghez a rádiózásban a hatvanas évek közepén jutottunk el, amikor a negyven évvel korábbi állapothoz viszonyítva már tízmilliószor (!) nagyobb teljesítményű adókat állítottak csatasorba, hogy legalább egy kontinensnyi területen fogható legyen az adás. Az egész Föld besugárzásáról ekkor már senki se álmodott. Ilyen körülmények között aligha csodálható, hogy drákói intézkedésekre volt szükség a rend helyreállításához. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az ITU egyes közgyűlésein határozzák meg valamennyi tagország számára kötelező érvényű sugárzási frekvenciákat. Ezt az érintett állam posta- és távközlésügyi hatóságai ellenőrzik, a ki nem osztott frekvenciákat is ők tartják a kezükben. Ennek megfelelően magánrádió üzemeltetése esetén a Távközlésügyi Hivatalhoz (Správa rádiokomunikácií) kell fordulni engedély kiadása céljából. Átmeneti időszakban - előzetes konzultációkat követően - még az engedély kiadása előtt is lehet sugározni. Erre napjainkban is van példa, a pozsonyi francia nyelvű Rádió FUN kezdettől fogva így működik, viszont a Csehszlovákia számára engedélyezett frekvencián, a Távközlésügyi Hivatal tudtával sugároz. Jelenleg tájainkon a nyugat-európai, ún. CCIR sávban van a legtöbb hely, ez a 88 MHz és a 108 MHz közötti sávot jelöli. E „rádiós lyuk" fő oka, hogy a hazai és a kelet-európai országok ez ideig az ennél alacsonyabb, 66 MHz és 75 MHz közötti ún. OIRT sávban sugározták URH műsoraikat. így a közelmúltig csak az osztrák adók. „árválkodtak” a magasabb frekvenciasávban. Néhány éve viszont változóban a helyzet: először a Danubius, majd a Calypso, ezt követően a CD International, majd legutóbb a Radio FUN kezdte meg adását, a CCIR hullámhosszokon. Hogy még mindig nem túlzsúfolt ez a sáv, az a rádióhullámok terjedési jellegéből adódik: míg a hosz- SZÚ-, közép- és rövidhullámok visszaverődnek a Földet körülvevő elektromágneses rétegről, az ionoszféráról, addig az URH és a tévéadás „kiszökik” az űrbe. Emiatt csak „látótávolságon” belül fogható az adás, vagyis ott, ahol az adó- és a vevőantenna között nincs természeti akadály (hegy, földgörbület stb.). Ez viszont behatárolja az URH adás hatósugarát: egy adótorony 100- 150 km-es sugarú körben tud csak dolgozni (dimbes-dombos vidéken ennél lényegesen kisebb felületet tud beszórni), ennél nagyobb távolság esetén már átjátszó adóra van szükség. Ilyen esetben viszont hirtelen megugranak a sugárzási költségek. A mai modern rádióstúdióba érve meglepetésként hat, hogy csaknem olyan puritán a berendezése, mint az a cikk elején olvasható: általában két-két orsós és kazettás magnetofonból, egy-két CD (digitális) lemezjátszóból, egy keverőpultból és két mikrofonból áll. Tehát fényűzésnek, nagy stúdióknak nyoma sincs sehol. Egy kis szobában elfér az egész. A kereskedelmi magánrádió jellegéből adódóan elsősorban reklámot, zenét, rövid kommentárokat és stúdióbeszélgetéseket sugároz, ennek megfelelően nincs szüksége túl sok műszaki eszközre. Ehhez még járul(hat) néhány riportermagnó, esetleg egy vágószoba két magnóval, egy lemezjátszóval és egy vágóasztallal, máris indulhat az adás. Bár ezek a műszaki berendezések nem túl drágák, mégsem fenékig tejfel a magánrádiós élete: az adótorony felállítása vagy bérlése, az átjátszóadókhoz vezető mikrohullámú lánc kiépítése igazán nem számít olcsó mulatságnak. További gondot jelenthet a szerzői jogdíjak fizetése, hiszen a szerző halála után még néhány évtizedig (egyes országokban akár ötven évig is) kell bizonyos összeget fizetni a sugárzott alkotások után. Ez alól kivételt képeznek a legújabb, még slágerré nem vált dalok, amelyek a szerződésben megadott időpontig ingyen sugározhatók - míg az üzeletekbe nem kerül a lemez és a közönség rá nem „harap" -, ezt követően viszont akár egyszeri sugárzás is horribilis jogdíj megfizetésére kötelezi a szerződésszegőt. Arról nem is beszélve, hogy legközelebb (és még egy jó ideig) nem jut hozzá a jövő slágereihez. Amennyiben napi egy-két óránál többet kíván az újdonsült magánrádiós sugározni, már aránylag népes gárdára van szüksége: szerkesztőkre, vágóra, hangtechnikusokra, gazdasági és jogi szakértőre, stb. Mire észbekap, már több tucat munkatárssal van körülvéve. Ez viszont hazai tájainkon nagyon göröngyös út. Ugyanis egykönnyen csapdába esik, aki a nyugati rádiózást tekinti példaképének. Ott ugyanis nem alapítványokból tartják el magukat az ilyen jellegű intézmények (mint ahogy azt tájainkon tervezik), hanem hirdetések, reklámok sugárzásából. Viszont rövid távon ki hajlandó nálunk nagy pénzeket fektetni a reklámba, ahol óriási áruhiány van? Hiszen e műfaj léóyege, létalapja a túlkínálat. Ezen ugyan árudömpinggel aránylag könnyű segíteni, viszont annál nagyobb baj, ha kicsi a lakosság vásárlóereje. A reklám egyik hajtómotorja ugyanis épp az állandóan, folyamatosan növekvő vásárlóerő. Hiszen a túlkínálat jó dolog, ennél csak az áruforgalom jobb dolog. De sebaj, az optimista ember rendületlenül bízik a jövőben. Egykor Robert Maxwell és Ruppert Murdoch is szerény keretek között kezdte. Ma meg műholdas hálózatokat (is) működtetnek. Csak idő és pénz kérdése az egész. OZOGÁNY ERNŐ
