A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-12-07 / 49. szám

„Ez a folyó kelet felé Borsát választja el, és dél felé Anchiát. Ugyanazon a folyón fölfele haladva Borsa a Tulwej birtokkal határos ..Püspöki Nagy Péter: Boldogfa.)

Dókáékat már régebben ismerem. Először 1974-ben jártam náluk. Csemadok gyűlésre érkeztem, s mivel Károly bácsi volt az elnök, a vezetőségi összejövetel is náluk volt. A gazda megfontoltan, de keményen fogalmaz. Régi sérelmek orvoslásának a szüksége és a mostani gondok egyaránt felmerülnek.

— Meglátod, papa, egyszer még leültetnek — szól közbe a feleség, Gizi néni. Persze, az intésnek nincs sok foganatja. Tudjuk, a régen lenyeletett keserű pirulákra évek múltán hiába isszuk az édesített vizet... De legalább beszélni lehessen a dolgokról. A falu jövendője azt kívánja, hogy a múlt poharába tiszta vizet öntsenek.

Az üzletet itt is pártfogásba veszik: Nehéz ám itt megfelelő mennyiséget rendelni. Vagy kevés lesz valamiből, vagy ráöregszik az áru. Ha például jó, friss kenyér van a faluban még Rétéről is átkerekeznek hozzánk, ha csapnivaló, lapos, sütetlen, a boldogfaiak is Szencen vásárolják. A kenyeret egyébként Jókáról, a tejet Pozsonyból, az alapélelmiszereket Szénéről szállítják.

Milyenek a boldogfaiak? Milyen az élet a faluban? Erre keresném a választ. Ismerősünk kertjében a hatalmas diófa alatt almafa örült a néki jutó némi napfénynek, az almafa alatt ribizkebokor sínylődött. Őszintén szólva én Boldogfát mindig ilyen ribizkebokornak képzeltem az almafa- Szenc és a diófa-Pozsony árnyékában.

— így lehet valahogy, bólogat — ha nem is nagy meggyőződéssel — Dóka Károly bácsi, akit érkezésemmel olyan „igazi" boldogfai foglalatosság előkészületeiben zavartam meg, mint a káposztagyalulás.

(Káposztásoknak hívják a boldogfaiakat a környéken. — Kétszer szántott, ganés

— ganajos — földbe került a káposzta. A Sórajján volt a legjobb káposztaföld. Nem öntözte azt senki, mégis megnőtt mondja Szabó Ferencné. Jó föld van itt. „Határja

tattuk szlovákul. Mondom, akkor most magának is van egy csomó felesleges borítékja. — Ne panaszkodjon, jó lesz az még! Lesz még a boríték hiánycikk. (Igaza volt, azóta már volt is.)

Szóval jegyzetfüzetet nem kaptam. De nem volt kenyér (2 darab száradt a radiátoron), tej és más egyéb sem. (Az igaz, hogy a vegyesboltban semmi sincs, de azelőtt még ennyi sem volt — igy egy hang, az üzlet előtt. Persze, a semmi sem úgy értendő, hogy teljesen üresek a polcok.) Az idősebbek megértik az üzletvezetőt? Hiszen nem tud magyarul. — De ért, s szlovákul értünk mi is. Tudja mit? Nem a nyelv miatt marad néha üresen a bevásárlókosár!

Kenyeret, ügy kilenc tájban nem kapok november 2-án sem, amikor ismét itt járok. Tej sincs a boltban. Kérdezem, dolgoznak-e a nemzeti bizottságon? Nem, a mai napot a következő szombaton „tudják" le.

Most már ideje lenne elárulni, hogy a címben szereplő Tolwayfelde Boldogfa. A térképen Szene mellett kell keresni. Boldog név alatt.

(Boldogfa első írásos említése possessio Tulwej-Tolvaj — nevű — birtok formában 1245-ben bukkan fel egy elpusztult középkori falu, Borsa határjárólevelében.

— Nincs, sajnos nincs. Vegyen levélpapírt, az van. A minap nekem is hamarjában kellett feljegyeznem valamit, én is megvettem egy csomaggal.

A nyelvtörvénynek még se híre, se hamva (elnézést, jónéhányan már biztosan sejtették április 6-án is, amikor először itt jártam, hogy ez, illetve ennek hiánya áll kibontakozásunk útjában), az elárusitónö szlovákul válaszolt kérdésemre. S én akkor is úgy gondoltam: szíve joga. S foly