A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-20 / 29. szám
MICHAEL DALTON Csak azért ültem le a sírfeliratra, hogy végre lélegzetet vegyek. Ebben a pillanatban egy zseblámpa éles fénye vetődött az arcomba. — Mit csinálsz? — kérdezte valaki, akinek a hangja olyan goromba volt, mint a pokróc. Nyugodtan felálltam és a lapátra támaszkodtam. — Ások — mondtam egykedvűen. Ugyanaz a hang váratlanul jegessé vált. — Elfáradtál legalább? — Nem túlságosan. A föld még puha: a sír friss. Nem hallottam a léptüket, de a holdfényben láttam, hogy három férfi közeledik felém. Összesen hárman: két rendőr és a temet öcsösz. — Sohasem fedezem fel a fickót — fordult a temetőcsősz a rendőrökhöz —. ha nem kóborol el a kutyám. Éppen a felkutatására indultam, amikor ráfutottam erre a mániákus pasasra. A temetőcsősz közelebb lépett. — Még nagyon messze van a koporsótól — mondta, miután szemügyre vette a gödröt. amelyet ástam. Az egyik rendőr mellém lépett és megkérdezte: — Mi a frászfenét csinálsz itt? Mit keresel? — A szonettemet. Pillanatokig senki sem szólalt meg. — Valami versféléről beszél a tag, tizedes úr — szólalt meg végül a másik rendőr, aki a jelek szerint konyított valamit az irodalomhoz. — Tudom, tudom, ne oktass! — csattant fel a feljebbvalója. — Tizedes úr — mondtam felvilágosító szándékkal —, amikor Coleen meghalt, minden összedőlt bennem. Emiatt — ez természetes — megírtam a szonettet, amelyben kiöntöttem a szivem és lelkem minden búját, baját és keservét. Ilyen gyönyörű szonettet az ember még nem vetett papírra ... és ón a verset beledobtam a koporsóba ... amikor Coleen a ravatalon feküdt. — Most a szonettet szeretnéd napvilágra hozni ? — Erről van szó, tizedes úr. Én egy önző fráter vagyok. Milyen jogon fosztom meg az emberiséget egy csodálatos szonettől, amelyben Coleen erényeit írom le? Tudja meg az egész világ, hogy Coleen volt a legszebb, a legjobb, a legregényesebb, a legnemesebb ... a legtökéletesebb teremtmény ezen a földön. A tizedes egy pillantást vetett az alattvalójára, majd ismét felém fordult. — Miért nem írtad le újra a szonettet? — Gyenge a memóriám — válaszoltam halkan. — Miért nem írtad indigóval, te hülye? — Szonettet ... indigóval? — Te vagy a megboldogult férje? — Dehogy. Titkos imádója vagyok. — Hát én már találkoztam egynéhány mániákussal ebben a városban, de te vagy közöttük a legdilisebb. Az a gyanúm, hogy egy régimódi sirrabló vagy. Gyerünk ... majd a főnők világosságot dérit az ügyre. A rendőrállomáson sokáig megvárakoztattak, amíg beengedtek Myhill felügyelőhöz. — Azt állítod — fordult felém a felügyelő leereszkedő hangon —, hogy Coleen Lander koporsójában felejtetted a szonettedet ? — Igen, sajnos. Azaz . .. nem felejtettem benne. Ezzel a verssel vettem búcsút tőle. Nekem nincs pénzem arra. hogy márványkövet emeltessek az emlékének. . — Hány éves vagy? — Harminc. — Mrs. Lander negyvenkét esztendős volt. — Mit jelentenek az évek ? Én bálványoztam őt. A leikébe voltam szerelmes. A felügyelő belematatott az asztalon heverő papírcsomóba. — Egyszerű háziasszony volt. — A világ előtt. Számomra Coleen volt maga az élet. — A család barátja voltál? — Senki sem tudja, hogy létezem, csak Coleen. — Milyen kapcsolatban voltál vele? Hidegen álltam a felügyelő fürkésző pillantását. — A leikeink találkoztak és egyesültek. Myhill szeme alig rebbent. — Miből élsz? — Hát... függetlenítettem magamat. — Tehát verseket faragsz. Mikor láttak nyomdát a verseid? — Várom a pillanatok A kiadóházakban csupa korrumpált patkány ül, csupa kretén. — Számodra a pénz semmit sem számit? — Eltalálta. — A hírnév ellen azonban nincs ellenvetésed ? — Ez valami más. Egy fiatal Írót nehezen fogadja el az olvasótábor. Induláskor... a kezdet kezdetén ... az is elég. ha hallanak róla valamit. — Egy kis reklám, sohasem árt, mi? A zsebkendőmmel megtöröltem izzadó homlokomat. — Nem értem. Mire céloz? —• Tudod te nagyon jól, hogy miről van szó. Abban reménykedtél, hogy lesittelünk. Addig álltái volna a sir mellett, amíg el nem csípünk. Azt hitted, hogy az újságírók széjjelmarnak, mi? Szép beszédet gyakoroltál be, nem igaz? Hallgattam mint a sir. A felügyelő nem zavartatta magát. Tovább beszélt. — Nem olvasom el a verseidet, mert biztos vagyok abban, hogy olyan tehetségtelen vagy, mint a sült tök. — Miért sérteget? — Amikor meghallottam, hogy mi történt a temetőben, elővettem az enciklopédiát. Valami ugyanis az eszembe jutott. Nem vagy túlságosan eredeti. Hallottál Gábriel Rosettiról? — Talán — mondtam óvatosan. — Rosetti angol költő és festő a XIX. századból. Amikor a felesége meghalt, akkor elásatta vele néhány versét, majd a költeményeket ismét napvilágra hozta. Felásatta a sirt. Valami hasonlóval próbálkoztál? Igyekeztem elkerülni a pillantását. — Letartóztathatnálak sirgyalázásért — folytatta a felügyelő —, de te éppen erre vársz. A rendőrség azonban nem léphet egy mániákus szolgálatába. Értjük egymást? — Felügyelő úr — mondtam lelkesen —, senkinek sem származna kára az ügyből. Ha akarja, akkor a verseket felajánlom önnek ... vagy az ön rendőrállomásának. A felügyelő arcába vér szökött. — Mars ki! — üvöltötte. — Ha még egyszer elcsípünk a temető környékén, akkor olyan helyre kűldelek, ahol rácsos az ablak és a kapu. Megértetted? Val Pidone hangosan felkacagott, amikor elmeséltem a történteket. — Szeretem az olyan fickókat, akik a helyszínen azonnal feltalálják magukat. Jó az, ha az ember konyit valamit az irodalomhoz. A bandafőnök ezután ötezer dollárt nyomott a markomba. — Állom a szavamat — mondta. — Megígértem neked, hogy előléptetlek. Átveheted a nyugati parton Los Angelest és környékét. Ha ügyes leszel, akkor a szervezet csúcsáig is eljuthatsz. Csak ne dolgozz a saját szakálladra. Ha megteszed, úgy jársz, mint Milt Gross, akitől megszabadítottál bennünket. — A holttestemet pedig valaki egyszerűen eltünteti. Teszem fel: a föld alá dugjátok? Mindketten felkacagtunk és ittunk egymás egészségére. Igen ... szeretném még azt is elmondani, hogy amikor a rendőrség tetten ért, akkor nem lefelé ástam, ó, nem. Éppen Milt Gross holttestét földeltem el. Emlékszik még Ön a 20-as—30-as évek egyik legnépszerűbb magyar képes hetilapjára, a Színházi Életre ? Ha igen, most örömmel közölhetjük Önnel, hogy Incze Sándor egykori lapja 52 év után újra megjelent Budapesten. Ha koránál fogva nem emlékezhet rá, akkor elmondjuk Önnek, hogy a hagyományőrző és -tisztelő Színházi Élet mindarról tájékoztat, ami a színházi életben történik. Újra élnek a régi, legendás hírű rovatok: Intim Pista, Színházi levél. Heti konferanszié. Miközben a múltról (Visszalapozó — a 20-as—30-as évekre) és a jelenről beszámol, bemutatja a mai világ legtehetségesebb magyar művészeit. Ha Önt közelebbről is érdekli, előfizethet a Színházi Életre a helyi postahivatalokban. Tej-e minden tej? Korántsem. A kaucsuktej például a kaucsukfa nedve, a kókusztej meg a kókuszdió leve. Ezek csupán azért kapták a tej nevet, mert színük, halmazállapotuk a tejére emlékeztet. Hasonló a helyzet az arctejekkel, köztük is a leghíresebbel, az úgynevezett mandulatejjel, amely szintén nem tej, hanem tejnek ható kozmetikai készítmény. Akárcsak a patikában és illatszerboltokban árult tejkrém, mely ráadásul csak színében emlékeztet tejre, mert nem is folyékony. De használtak kozmetikumként valódi tejet is. Poppea, a római császárné a művelődéstörténeti pletyka szerint szamártejben fürdőd, hogy bőre fehérségét megőrizze. A nótában is azt mondja egy legény, hogy „tejben fürdik az én rózsám, ha felkel". A tejtermékes jelzők már általában kevésbé hizeK gők. így ha egy regényíró valamelyik hőséről azt Írja, hogy a szeme savószinű, szinte biztosak lehetünk ben ne, hogy az illetőnek nemcsak a szeme seszinű, hanem a lelke is. El végre a szem a (élek tükre, és ha az Írónak pont a savó jut eszébe egy szemről, az semmi jót nem jelent. 23
