A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-06 / 27. szám
W1 Rovatvezető: MACS JÓZSEF ppen? olvasókörök, gazdakörök, amelyek színdarabokat, előadásokat, teaesteket, táncmulatságokat, népi játékokat szerveztek, addig mára bizony csaknem egyedül a Csemadok maradt. Addig pedig, amíg ezek a volt szervezetek újból életre kelnek, vagy más, újabb szervezetek alakulnak, amelyek ilyen tanfolyamokat szervezhetnének, a Csemadoknak kell ezeket szervezni, és ha kezdenek alakulni és dolgozni ezek, a régi-új szervezetek, ezek munkáját is a Csemadoknak kell segítenie. Hát ilyesmikről gondolkodom éppen. CSÚZI CS. FERENC *5 2. Huszonhat éves vagyok, egy tízr hónapos kislány édesanyja, jelenleg gyermekgondozási szabadságomat töltöm. A háztartási munkák és a gyermekemmel töltött idő mellett alkalmam nyílik arra is, hogy figyelemmel kísérjem belpolitikai életünk eseményeit. Mivel a Zselizi Városi Népművelési Központ dolgozója vagyok, s már csak napok választanak el attól, hogy visszatérjek munkahelyemre, külön figyelmet szentelek a kultúra és művelődés problémáinak. A kultúra fontos, egyedüli helyet foglal el társadalmunkban. Feladatáról rengeteg vita és szónoklat elhangzott már, a téma mégsem tekinthető lezártnak. Rovatukban hivatásomból és kedvtelésémből kifolyólag természetesen a kultúra körüli gondokról szeretnék írni, mivel e területen nem kevés a megoldásra váró feladat. A közelmúltban a népművelői munkából kiszorult az eszmei-politikai nevelés, így több idő marad arra, hogy az egyéb szakterületeket még magasabb szinten, még átgondoltabban műveljük. Ami persze nem jelenti azt, hogy a kulturális intézmények ne kísérjék figyelemmel belpolitikai életünk eseményeit, államunk megváltozott politikai rendszerét. Az én véleményem az, hogy valamilyen módon igenis vegyék ki részüket az újjáalakult politikai pártok támogatásából, egyenlő esélyt adva valamennyinek, de az aktív politizálás helyett fektessenek nagyobb súlyt magára a kultúrára. Megemlíteném itt az amatör művészeti tevékenységet, amely talán a kulturális-nevelő munka legigényesebb, de egyben legérdekesebb és leghálásabb részét képezi s csakis önkéntes, tehetséges, a kultúrát szíwel-lélekkel végző emberek hozzáállásával lehet művelni, fejleszteni. S hogy e tevékenység támogatása érdekében minél több embert nyerjünk meg, az érdekkörök és az amatör művészeti csoportok fellépése mellett nagyszabású rendezvényekre, vonzó tehetségkutató versenyekre, kiállításokra stb. van szükség. Hasonló rendezvényekre gondolok, mint a „szabadtéri Színház" és a „Ki mit tud?" Zselizen. S hogy a televízió a video mellöl még több embert kimozdítsunk, fontosnak tartom a közvéleménykutatás elvégzését a közönség soraiban, és azt, hogy új módszerekkel olyan szórakoztató._műsorokat szervezzünk, melyeknek a közönség nemcsak figyelője, hanem aktív résztvevője, szereplője is egyben. Az amatör művészeti tevékenység mellett elmaradhatatlannak tartom a hivatásos művészek előadásait, hangversenyeit, de sajnos a műsorok magas költségei miatt gyakran megfizethetetlen a belépődíj. Ez okból kifolyólag sokan nem tapsolhatnak kedvenc előadóművészüknek vagy együttesüknek. A másik téma, ami a jelen időben foglalkoztat s amit mindig is szívügyemnek tekintettem, a nemzetiségi kultúra ápolása. Jó példának hozhatom fel erre Zselizt, ahol egyenlő arányban oszlik meg a szlovák és a magyar nemzetiségű lakosság. Ebből a szempontból nézve népművelési központunk nincs a legkönnyebb helyzetben. Egyre gyakrabban hangzanak el bíráló szavak vagy az egyik vagy a másik fél részéröl. Bírálják, hogy az egyik hónapban több a magyar rendezvény, a másikban a szlovák, vagy éppen fordítva. Ezek a kritikák nézetem szerint csakis rosszindulatúak, s éppen most, a „gyengéd forradalmat" követő időszakban nem volna szabad efféle megjegyzéseknek elhangzaniuk. Tény, hogy a magyar műsorok sosem veszteségesek s a szlovákok mindig azok, de az okát ne nálunk, kulturális dolgozóknál keressék, a megoldás magyarok és szlovákok közös feladata. Több helyen már szárnyait bontogatja az újjászerveződött Matica slovenská szervezete s működése talán majd hozzájárul e titok megfejtéséhez. Végül, de nem utolsósorban írni szeretnék kulturális intézményeink anyagi gondjairól. Talán a legsürgetőbb feladat e téren a béralap összegének korlátozhatatlan használata. A rengeteg túlóra, az esti és éjszakai munka, ami hetente többször is igénybe veszi a dolgozók erejét, s kihat lelki egyensúlyukra is, bizony nincs anyagilag kellőképpen megfizetve. Mindig optimista ember voltam, most is bizakodóan tekintek a jövőbe. Képviselőink között vannak kultúrát szerető, kultúrát aktívan művelő emberek. Reménykedem, hogy tesznek is a kultúráért valamit. Mint népművelő pedig hiszem, hogy megváltoznak munkakörülményeink, napirendre kerülnek a kultúra körüli gondok, s még nagyobb odaadással végezhetjük munkánkat, s több embert hódíthatunk meg a kultúra szent ügyének. DROBNÝ ZSUZSANNA 'A Hund kívüli Országos Közgyűlés küldötteinek, egy csoportja lüyokeres Oyorgy telvetele) SZORGALMAZNI NEM ELÉG Talán a véletlen, de lehet, hogy a sors kegyeltje vagyok, mivel több mint harmincéves csemadokos múltammal két országos közgyűlésen vettem részt és mind a kettő rendkívüli volt. Nincs szándékomban az előző, azaz a X. rendkívüli közgyűlés határozatait, programját részletesen mérlegelni, mivel — bízom benne, hogy mielőbb — kellő alapossággal és hozzáértéssel megteszik ezt majd nálamnál arra hivatottabb toliforgatók, politológusok és történészek. Ám előre meg merném kockáztatni azt a véleményemet, hogy a X. országos közgyűlés nemes és optimista céljaiból nem értünk el semmit. A tervezett és megvitatott tudományos intézmények nem valósultak meg, de a magasabb szintű népművelési munka is csak álom maradt, s a közművelődési feladatok teljesítéséhez sem kaptunk állami támogatást. Sőt, az állami módszertani intézet nemzetiségi osztálya is megszűnt. Az oktatásügy fejlesztésére tett javaslatokból sem lett semmi. Egyes szakemberek állítása szerint nemzetiségi oktatásügyünk nagyon visszaesett és valahol a harmadik világ fejlettebb országainak a szintjén mozog. A Csemadok által tervezett könyv- és lapkiadásból, az újságírás színvonalának emeléséből is alig valósult meg valami. A Csemadok mellett felbukkanó akkori társadalmi mozgalmak, a magyar pedagógusok szakszervezete, vagy a MISZ megalakulása is csődöt mondott, szorgalmazóit elérte a volt párthatalom lesújtó kíméletlen ökle. A történészek bizonyára feltárják majd az okokat és tényeket, hogy hol és miben hibáztunk? Mik voltak jogos és kevésbé jogos követelményeink, de kell, hogy napfényre kerüljenek a totalitárius rendszer kiszolgálói, mennyiben terheli őket felelősség dolgaink mélypontra jutásáért? A történészek feladata, hogy ne érje a bünteleneket vád! Mostani, XV. rendkívüli országos közgyűlésünk, mondhatom, nem fogadott mostoha gyermekeként. Számomra öröm volt újra látni a kissé megkorosodott régi, ismerős arcokat, őszülő fejeket. Jó volt tapasztalni, hogy felnövekedett egy vitázni, dolgozni vágyó új nemzedék. Sorsa ma sem könnyebb a húsz év előttiekénél. Sőt, a hullámverések sokkal nagyobbak, erőnkhöz mérten hangosabbak, sodrásuk erősebb. Ám mégis előnyösebb most a helyzetünk, mivel nem hátulról kapjuk a támadást, hanem szembe kerülünk vele. látjuk, kivel és mivel van dolgunk. A szépen induló nemzetiségi mozgalmak vitájának pillanatnyi állása nem aggaszt. Meggyőződésem, hogy aki nyíltan ki mer állni a gondolataival, gondjaival, azt bántódás nem érheti. A nyílt tévedéseket pedig, hiszem, hogy időben vissza lehet fordítani... A Csemadok Rendkívüli Országos Közgyűlése után most szép csendben és lassan rendeződnek az ember agyában felgyülemlett tapasztalatok, mert a szép szavakat a „virágos rétről", szólamokat a hazafiasságról és gyávaságról — mindannak ellenére, hogy sikert arató, kiváló szónoki fogás — aprópénzre váltani nem lehet. Többet és behatóbban kellett volna szólni iskoláink helyzetéről, de főként a kátyúból való kijutásról, mert azzal, hogy úton-útfélen a hibákat soroljuk fel, még nem születnek eredmények. Beismerem, hogy a szlovák nyelv tanításának színvonala hullámzó, de az anyanyelvi oktatás színvonala sem kielégítő. Ki kell mondanunk végre, hogy a jellenlegi iskolarendszer és az oktatás módszere nem felel meg az európai követelményeknek. De miért mindig a pedagógusokat tesszük felelőssé? Mi a helyzet a pedagógiai szakfelügyelet berkeiben, vagy úgy gondoljuk, hogy tanfelügyelőink hivatásuk magaslatán állnak és kiválasztásukkor az okosság, bátorság és mértékletesség erényei voltak a döntő szempontok? A pedagógiai állami intézmények az elmúlt húsz esztendőben asztalra tettek új és elfogdható javaslatokat? Ezekről az országos közgyűlésen csak hézagosán esett szó. Arról sem beszéltünk, hogy a „felnőtt oktatást" nem népművelői, de annál komolyabb, magasabb, elfogadhatóbb és elhihetőbb szinten kellene elkezdenünk. A Csemadok programtervezete gondol a felsorolt problémákra, sőt a felnőtt oktatásra is kiterjeszti a figyelmet. Javasolja egy olyan intézmény létrehozását, amely Szlovákia magyarlakta vidékein tudományos alapon szervezné és irányítaná a felnőtt oktatást. Csakhogy a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy nem elég „szorgalmazni" a felnőtt oktatást, vagy a Jókai Egyetemet. Gondosan kidolgozott tervekkel kellene kirukkolnunk! A múltbeli csődbe jutott terveink óva intenek bennünket, hogy javasolni, szorgalmazni nem elég. Az adott lehetőségeken alapuló, alaposan kidolgozott, áttekinthető kezdeményezéseknek lehet csak foganatjuk. Azonban úgy érzem, hogy kézzel fogható eredményeket, jogos indokok alapján sem lesz könnyű kiérdemelnünk, kiharcolnunk és elérnünk. MOTESÍKY ÁRPÁD 7
