A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-21 / 51. szám
I. V. Sztálin 1950. december 21-én ünnepelte hetvenedik születésnapját. Addigra sikerült teljesen magára maradnia. Idős emberek esetében ez nem ritkaság, ő azonban egy több mint kétszázmilliós világbirodalom teljhatalmú ura, a világháború győztese, a népek „atyja" és „tanítómestere” volt. Rettegéssel vegyes csodálattal figyelte minden mozdulatát az egész világ. Egyetlen szavára bármikor mozgásba lendült egy óriási, többszázezer emberből álló hivatali gépezet, milliókat rántva maga után. Egyetlen intésére bármikor elindulhatott a világ akkori legerősebb hadserege. Legnagyobb teljesítménye mégis az a kietlen pusztaság volt, amelyet saját személye körül teremtett. Lehet, ez furcsa állításnak tűnik, hiszen egy ilyen ember, aki bármit képes volt megtenni azért, hogy a hatalom csúcsára jusson, mi más lehetett egész életében, mint magányos? Mégis, minden ember életében vannak meleg pillanatok, kapcsolatok, barátok, vagy legalább haverok, vannak érzések, s talán van szeretet is. Mindebből számára semmi sem maradt. Anyját gyakorlatilag házi őrizetben tartotta, fegyveres őrök kíséretében mehetett csak nagy ritkán misére. Második felesége, Nagyezsda Allilujevna öngyilkos lett, fiát Jakovot, a Vörös Hadsereg főhadnagyát Gestapo-hóhérok kezén feláldozta, nem volt hajlandó kiváltani őt a hadifogságból Paulus tábornokért cserébe. Lányát, Svetlánát elüldözte környezetéből. A barátok? A közül a néhány ember közül, akinek megengedte, hogy „kácónak” (barát - grúzul) szólítsák, a legjobban Szergej Kirovhoz és Szergo Ordzsonokidzéhez ragaszkodott. A barátságot a maga módján értelmezte. Kirovót nem rángatta bíróság elé, nem rendezett látványos pert, nem mocskolta be a nevét. Sőt! Az egész Szovjetunióban a legtöbb várost, helyiséget, intézményt nem Leninről, nem Sztálinról, hanem Kirovról nevezték el. Több mint kétszázat! ószintén meggyászolta barátját. A barátság azonban nem akadályozta meg abban, hogy gyilkosa legyen. A legújabb feltételezések szerint a Kirov elleni merénylet az ő utasítására történt. Ordzsonokidze nem várta meg, amíg „nagy barátja” cselekszik, saját kezével vetett véget életének, ó is kapott egy várost. Egy darabig voltak a vezér körül, ha nem is barátok, legalább elvtársak, munkatársak. Idővel azonban ezeket is szétszórta, marginalizálta, a végén még a mindenben készséges Zsdanovot is. Maradtak a lakájok, akiket ő maga is mélységesen lenézett, megvetett. Árnyékemberek, ivócimborák. Berija, a nagyhatalmú állambiztonsági népbiztos, akiről pontosan tudta, hogy valamikor a cári titkosrendőrség ügynöke volt. Abakumov, a GPU-főnök, a „piszkos munkák" mestere (lásd Katyn), akiről szintén tudta, hogy zsarolás és különféle korrupciós manőverek segítségével hatalmas vagyont harácsolt össze a megszállott Németországban. Malenkov, a színtelen, szagtalan bürokrata; Hruscsov, akinek legfontosabb feladata az volt, hogy időnként „gopákra" perdüljön és a legidétlenebb viccek mosolygó céltáblája legyen (hogy később mégis ennél sokkal többnek bizonyult, az egészen más kérdés), valamint a hallgatag Bulganyin. Ivócimborákat említettünk, nem véletlenül. Élete utolsó éveiben Sztálin esténként filmet nézett (nem krimit, nem pornót, hanem a Berlin ostromát meg egyéb ilyeneket), s aztán meghívta „barátait” vacsorára. Ezek a vacsorák többnyire hajnalig tartó tivornyákká fajultak. Az Ellenőrző Bizottság két másik tagja, Vorosilov és Kaganovics kimaradt a körből Kaganovics ortodox zsidó neveltetósű ember lévén, legjobb akarata ellenére sem bírta az italt. Ez zavart. A másik, a kozák, bírta volna, benne azonban Sztálin már régóta nem bízott, dísznek tartotta csupán. 1953 utolsó februári éjszakáján szokás szerint együtt volt a társaság, mínusz Abakumov, akit közben a gazda, szokott módszereivel, elszámoltatott. Örökre. Akkor hallották utoljára vezérük szavát. Reggel öt órakor, a búcsúzásnál, a jócskán ittas főparancsnok szokatlanul jókedvű volt, viccelődött, az ajtóban még néhányszor barátian hasba ütötte Hruscsovot, gúnyolódva ukrán akcentusán. Másnap este a kompánia tagjai, ki-ki otthonában, várták a megszokott telefont. Hruscsov emlékirataiban leírja, nem is vacsorázott. Minek, várta a vezér dácsájában a kaviár meg a saslik. A telefon azonban nem szólalt meg. így aztán kénytelen-kelletlen falt valamit, és lefeküdt aludni. Éjfél körül riasztotta Malenkov telefonja. „Gyere gyorsan a dácsába, valami baj van!” Lóhalálában érkeztek meg mind a négyen: Hruscsov, Bulganyin, Malenkov és Berija. Az őrségtől a következőket tudták meg: Sztálin általában este 11 órakor csengetett, teát és harapnivalót kért, függetlenül elfoglaltságától. Évtizedes szokása volt ez. Azon az estén a csengő néma maradt. Ez mindnyájuk számára feltűnt, de nem mertek bekopogni hozzá. Hosszas tanakodás után betuszkolták Matrjona Petrovnát, Sztálin házvezetőnőjét, aki mint öreg házsártos bútordarab a legkevésbé volt veszélyeztetett. Az értelmetlen szavakat motyogó vezért a földön feküdve találta, nyilván legurult az ágyról. Az őrök nem nyúltak hozzá, jobbnak látták feltelefonálni a főnökséget. A négyesfogat azonnal és határozottan intézkedett. Parancsot adtak, fektessék vissza a főtitkár elvtársat az ágyba, s aztán gyorsan elhajtottak a négy világtáj irányába. Kellemetlennek találták, hogy kiderüljön róluk: Sztálint ilyen állapotban látták. Más dolog egy kedélyes részegség, s más dolog, mikor valaki magánkívül a földön fetreng. Jobbnak látták hazamenni. így történhetett meg, hogy a világ legnagyobb hatalmú embere négy órán keresztül, a szó legszorosabb értelmében, saját mocskában heverve magára maradt a halállal szemben. Az őrség parancsnoka azonban afféle Buzgó Mócsingnak bizonyult. Hiába, egy élete volt neki is, s hajnalfelé ismét riasztott. „Sztálin elvtárs még mindig nem tért magához.” Ekkorra már komolyan vették a dolgot. Az orvosi bizottság agyvérzést állapított meg, bénulást, s az öntudat, a beszédképesség elvesztését. Gyógyulására semmi remény. A haláltusa hat napig tartott, ezalatt az Ellenőrző Bizottság tagjai párokra oszolva (Berija-Malenkov, Hruscsov-Bulganyin, Kaganovics-Vorosilov) állandó szolgálatot tartottak, ellenőrizve úgymond az orvosokat, s ellenőrizve természetesen egymást. Sztálinnak nem volt kijelölt utóda, eszébe sem jutott ilyesmi, elhatározott szándéka volt, nem egyszer mondta, legalább kilencven évig élni. Nem kell ezt feltétlenül akaratos, voluntarista egyéniségének a számlájára írni. Grúziában, ahonnan származott, a kilencven év majdnem hogy átlagéletkor; csakhogy ott az emberek inkább kecsketenyésztéssel, mint világforradalommal foglalkoztak. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy halála csak idő kérdése, a körülötte lévőket rendkívül ellentmondásos érzések kerítették hatalmukba. Egyrészt óriási megkönnyebbülést éreztek. Nem szabad elfelejteni, hogy kiváltságaik ellenére, vagy éppen azért, a legnagyobb nyomás a környezetében élőkre nehezedett. Fél lábbal mindnyájan a sírban voltak, mindnyájuk taktikája az volt: túlélni valahogy. Ugyanakkor most, amikor ez az álom beteljesedni látszott, egyszerre félelem, bizonytalanság fogta el őket: elmenni készült az az ember, aki életet lehelt beléjük, akinek hatalmukat köszönhették. A legjobban Berija viselkedése jellemzi ezt az állapotot. Egyik pillanatban hisztériásán csókolgatta a vezér kezét, a másikban kiköpött és fennhangon szidta! Március negyedikén Sztálint egy második hűdés érte, s március ötödikén este fél tízkor, hetvenhárom éves korában meghalt. Az orvosok képtelenek voltak tudomásul venni a tényt. Megpróbálták masszázs segítségével életre kelteni. A hiábavaló idétlenkedést Hruscsov nem bírta idegekkel, s rájuk kiáltott: „Hagyják békén, nem látják, ez az ember halott. Meghalt!” Berija szótlanul hátat fordított, kiment, beült a kocsijába és elhajtott. Kezdetét vette a hatalmi harc. De ez már egy másik történet. KERESZTES DÉNES 23