A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-21 / 51. szám
Hozzávalók: 1 db pulyka (kb. 2,5 kg) vagy csirke, 60 dkg sertéshús, 25 dkg gesztenyemassza, 2 db tojás, 12 dkg zsír, só, bors, 2 dl tejszín Készítése: A finomra darált húst sózzuk, borsozzuk, tejszínt öntünk hozzá és a tojással jól összegyúrjuk, majd hozzákeverjük a gesztenyét. Közben a pulyka mellcsontját óvatosan kifejtjük, a belsejét besózzuk és az elkészített töltelékkel megtöltjük. A nyílást bevarrjuk, vagy hústűvel összetűzzük. A pulykát kívülről is besózzuk és tepsire tesszük. Olvasztott zsírral leöntve nem túl forró sütőben, locsolgatva szép pirosra, puhára sütjük (Kb. 2-2,5 óra a sütési idő). Sütés után 30 percig pihentetjük. Hasábburgonyát vagy párolt rizst adunk hozzá. Az illatokrój Uralkodó illat nincs, és olyan elmélet sem, hogy fekete nőknek más parfüm illik, mint szőkének, vagy fiatalnak más, mint idősnek. Tudni kell, hogy ugyanaz a parfüm más-más személyen sosem ugyanolyan illatú. Az egyéni bőrillat keveredik a parfüm illatával, létrehoz egy teljesen egyedülálló keveréket. Ezért, ha parfümöt vásárolunk, ki kell próbálnunk, méghozzá a csuklónk belső részén. Parfümöt csak kis mennyiségben, és csakis a bőrre szabad tenni (fül mögé, hajtőre, nyakra, csuklóra, bokára). Nagyon fontos, hogy milyen alkalomra, milyen öltözékhez, vagy sétára, kiránduláshoz milyen illatokat locsolunk magunkra. Este, színházba, hangversenyre, ünnepélyesebb öltözékhez megengedhetjük a nehéz illatokat. Egy fontos dolgot nem szabad figyelmen kívül hagyni, s ez vonatkozik nőre, férfira egyaránt: a kellemes illat nem az ápolatlanságtól származó szag elnyomására való. Volt egyszer egy kert - tavasszal rózsaszínű, nyáron zöld. ősszel aranyló, tarka, télen meg fekete-fehér. Csendes, egyszerű elkerített kert. Sok fa nőtt benne, de mindegyikről nem mesélhetek. A mesék egy-két vagy három, legfeljebb tizenkét fáról szólnak. Az egyik fa diófa volt, s a déli oldalon, a fal mellett virágzott, a másik meg almafa, s ez a nyugati oldalon nőtt. Szintén a fal mellett. Ez a két fa elvarázsolt kellett, hogy legyen, mert mindegyikükön csak egy gyümölcs termett. Az almafán egyetlen sápadtzöld almácska. Ezüstös dér fátyolozta be, s inkább keserű volt, mint édes. A dió, mint a diók általában, úgy nézett ki, mintha szeplős lenne, s ez mintha egy kicsit bántaná. A szeplőket a pettyes héja szolgáltatta. S ott volt még ebben a kertben a szél is. A szél szeret a fákkal beszélgetni, mert hát kivel is beszélgetne? Mindig átadta a dió üdvözletét az almának, s az almáét a diónak. Vagy zöld csókot vitt egyiknek a másiktól, vagy hogy valaki nagyon vágyódik valaki után; vagy hogy a dió alma szeretne lenni, s az alma meg dió. Különböző üzeneteket szállított. Időnként meg eltűnt a nagyvilágban. Nagy világfi volt. De aztán nagyhirtelen megjelent, s nemcsak hogy közvetítette az üzeneteket, de egymáshoz is hajlította a két fát. a diót az almához, úgyhogy ajkaik összeértek. Nagyon tetszett a dolog mindkettőjüknek. A szél délről jött, naptól és égkéktől terhesen, narancsillatot hozva. Rögtön az almafához sietett, hogy mit csinál, hogy a diófa rettentően szomorú, még a szeplői is bánkódnak. Rettentően bánkódnak a szeplői. Aztán meg a diófához röppent;- Diófa úr. egy édes-keserű üdvözletét kell átadnom, egy röpke bágyadt sóhajtást, egy magocska meghatottságát. S egy fakó színárnyalatot. Meg hogy maga. igazi diófa, Diófa úr. S átadta az ágak érintését is az alkony tüzében. A fák pedig boldogok voltak. Úgy tűnt nekik, nem ketten vannak,, hanem eggyé forrtak. De a szél megint elröpült, s vele a boldogság. A fák kérdezgették a madarakat, mikor jön vissza. A madarak meg. hogy: „Ki tudja" és: „Talán hamarosan, de nem biztos. S ki tudja, mikor? Ismeritek a szelet.” A fák a madarakkal üzengettek egymásnak. Teszem azt, ilyesmit: „Ma olyan csodás az éjszaka" vagy: „Szeretném, ha esne az eső, szomjazom” vagy: „Olyan bánatos a lelkem." Vagy egyszerűen: „Hogy van, almafa? S mi újság a nyugati vagy a déli oldalon?" Vagy: „Hogy szolgál zöld koronájának az egészsége?” Egy nap letépték őket a fáról, kosárba dobták, az almát az almák, a diót pedig a diók közé. Szörnyű érzés volt. Idegennek érezték magukat az övéik között. Átkiabáltak egymásnak a kosarakból:- Hej, zöldhéjú, pettyesem!- Vagy:- Leszakított almám! S mikor a szél elrepült felettük, a nappal és az égkékkel együtt, utána kiabáltak:- Szél uram, Szél uram! - Az meg válaszolt:- Gyerekek, melyik kosárban vagytok? - De keresni már nem kereste őket. Nem volt kedve. Aztán az osztályozóba vitték a diót meg az almát. Az osztályozó, amint tudjátok, osztályoz. A dió a dióosztályra került, az alma az almaosztályra. A dió megvált héjától, az alma hamvas fátylától, mert ezeket nem lehet eladni. Mindekettőjük összevissza verődött, s egyre ütődöttebbek lettek. A diót egy fűszereshez szállították, az almát meg egy zöldségeshez. Tovább ütődtek. Ütődöttségük már feltűnő volt, de nyomorúságukban is volt valami vonzó. Talán ezért is vette meg egy fiatalasszony a diót az egyik az almát a másik üzletben, s vitte haza őket táskájában. Egymás mellett feküdtek, anélkül, hogy erről sejtelmük lett volna, mert már semmit sem éreztek, csak a maguk összevertségét. Másnapra a diót bearanyozták. A nagy, aranyló fényesség közepette bánat fogta el. Az almácskát kifényesítették zöldesen csillogóra. Két szép karácsonyfadísz. Ugyanarra az ágra aggatták fel mindkettőjüket. S hiszitek-e, meg sem ismerték egymást?- Ön kicsoda? - kérdezte az alma.- Dió vagyok - felelt a dió.- Én is dió vagyok - felelte az alma. Mert most egy fán nőttek. Csakhogy annak nem volt gyökere, s úgy hívták: lucfenyő: S a dió meg az alma maga elé suttogta, mint mély álomban: „Én levert dióm” és: „Ö, leszakított almám” meg: „Szeplőm . . Itt nem fújt a szél, hogy összeérhettek volna. Az a behavazott ablak mögött nyargalászott. Kertek kifakult illatát hordozta a hátán. Bojtár Endre fordítása Csillogó fenyőfa, Honnét a varázslat, Hogy téged a béke, S a szeretet fénye Jelképének látnak? CSONTOS Nem varázslat vagy te: Anya-szívek lángja, Gyermekszív szerelme, Azt ragyogod szerte Az egész világra. fia VILMOS FELFEDEZŐK, UTAZÓK, KALANDOROK Xántus János ■ ü $ Az 1848-49-es szabadságharc bukását követően sok tehetséges magyar ember külföldre menekült, hogy elkerülje a börtönt vagy a még súlyosabb büntetést. Az emigránsok nagy része meg sem állt Amerika partjaiig, mások rövidebb-hosszabb európai csatangolás után szintén az Újvilágban telepedtek le. Xántus János (1825-1894) háromévi londoni tartózkodás után döntött úgy, hogy Amerikában próbál szerencsét. 1852 és 1866 között élt az ígéret földjén. Volt katona, nyelvtanár, farmer, sőt egy ideig az Egyesült Államok mexikói konzulja is, de az utókor elsősorban utazóként, természetbúvárként és etnográfusként tartja őt számon. Mint az egyik vasútépítő társaság alkalmazottja felfedező expedícióra indult nyugat felé, hogy az új vasútvonalak számára alkalmas terepet keressen. Részletes térképeket készített az addig ismeretlen vidékekről, sok ládányi ásványt, kőzetet, növény- és állatpreparátumot gyűjtött öszsze és jó kapcsolatokat épített ki a különböző indián törzsekkel, amelyek életéről feljegyzéseket készített (ezek alapján könyvek is születtek, mint az 1858-ban kiadott Xántus János levelei Éjszakamerikából és az 1860-ban megjelent Utazás Kalifornia déli részeiben). Xántus amerikai kutatásainak legfontosabb eredménye a Kaliforniai-félsziget és Kansas feltárása volt. Az általa bejárt terep nemcsak ismeretlen, hanem veszélyekkel teli is volt. Egy alkalommal kis híján a Mississippibe fulladt; annak a hajónak a kazánja, amelyen utazott kiderítetlen okokból felrobbant és a hajó elsüllyedt. Xántusnak egy deszkadarabon sikerült a partra evickélnie. Közel volt a halálhoz New Orleansban is, ahol sárgalázban betegedett meg, de végül felgyógyult. 1866-ban hazatért Magyarországra; megbízták a Budapesti Állatkert igazgatásával. Nyughatatlan természete azonban ismét utazásra csábította őt, tagja lett annak az osztrák-magyar expedíciónak, amely Délkelet-Ázsiát kívánta beutazni. Xántus János bejárta Srí Lankát, Singaporet. az indonéz szigetvilágot, Tajvant, Kínát, Japánt és a Fülöpszigeteket. Az expedíciós tevékenységben és az ismeretlen terepen való kutatásban jártas Xántus János gyakran került konfliktusba a csoport más tagjaival, akik meglehetősen félvállról vették megbízatásukat, így aligha meglepő, hogy Xántus elvált az expedíciótól és önállóan folytatta kutatásait. Ez az elhatározása helyes döntésnek bizonyult, munkája sokkal intenzívebbé vált. Mintegy 200 ládányi anyagot juttatott el Budapestre, a Nemzeti Múzeumba. Csupán érdekességként említem, hogy a küldeményben mintegy 64 000 rovar és 65 000 növény volt. Délkelet-ázsiai kutatásai közül a Borneo szigetén végzett megfigyeléseket kell kiemelni. Három évi távoliét után, 1871-ben tért haza és évekig az összegyűjtött anyag rendezésén dolgozott. A néprajzi anyag alapozta meg a Néprajzi Múzeumot, de Xántus aktívan közreműködött a Magyar Földrajzi Társaság létrehozásában is, s az egyik legnépszerűbb ismeretterjesztő előadó lett.-lacza-21
