A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-21 / 51. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA ÁZ SÁRA vákiai magyar írónő volt, s 1930- a rendjének tagja. Üldözött zsidó íyilasok 1944 decemberében Bu-A nők hangosan és barátságos hangon köszöntek. A férfi komoran, feketén fogadta. Az asszony várakozóan nézett rájuk. Az egyik hölgy megszólalt és egy csomagot tett az asztalra. Az asszony meg a férfi némán néztek rájuk és meredten hallgattak. Az asszony aztán megszólalt.- Az Isten fizesse meg jóságukat, köszönjük szépen, hogy ránk is gondoltak ... - kezet akart csókolni az egyiknek.- Csak hagyja jó asszony, csak hagyja jó asszony... - mondta a hölgy - ma karácsony van s a karácsonyi öröm és glória minden lakásba belecsengi diadalmas muzsikáját. Az asszony érthetetlenkedve hallgatta s egész másra gondolt:- Ha valami munkát tetszene tudni szerezni nekem, meg az uramnak. Már november óta nyomorgunk. Az uramat akkor tették ki az állásából és én is hiába keresek munkát. Teszik tudni, az uram a Gazdacskó féle gyárban volt és szépen keresett mindig, pedig mind a két lába fából van, de tönkrement a gyár. . . azért válalunk akármilyen munkát. . . A két idegen hölgy sietve mondta:- Nézze jó asszony, nekünk most nincs időnk erre. . . még sok helyre kell mennünk. . . Isten áldja magukat - sietve, gyorsan mentek el. A két ember ott maradt egyedül. Az asszony a csomaghoz ment. Kibontotta:- Liszt van benne ... - kiáltotta örömmel. - Meg cukor. . . meg rizs . . . meg zsír. . . A férfi is közelebb lépett és mondani akart valami, de egy hang kiáltott le hozzájuk az udvarból:- Szafcsikné asszony. . . Szafcsikné asszony. . . Itthon van? Az asszony az ajtóhoz ment és kinyitotta. Az udvaron a lépcső végén Veresné állott, egy öreg, hozzájuk hasonló szegényasszony, aki ott lakott fent az udvarban leghátul egy pici konyha-szobában. Az asszony felkiáltott:- Itthon vagyunk . . .- Az ura is? - Veresné.- Ő is.- Csak azt akartam mondani, hogy jöjjenek fel hozzám. Bobajkát főztem. Hallgassuk, a csuda üveg harmatot hogy csobog, szívet nyomni kell a süveg, megszakadt, úgy dobog, döndödidön döndödi dön. Vércsöpp fut a jeges égre, bíbor-gyöngy, mit jelent? Ül Herodes gyíhos ménre, gyilkolni védtelent, Fodros nyerge vastag tajték, kígyó a kengyele, beledöbben a sok hajlék, ádáz had jár vele, döndödi dön döndödi dön. Megmenekül, úgy remélem a fiú, a fiú, kívánjuk, hogy sose féljen. ne legyen szomorú. Vigadjunk, hogy enni tud a rongyosok új fia, - kerekedjék, mint a duda, orcája dundira, döndödi dön döndödi dön. A fiam felesége küldött egy kosárkával. - Meg más mindent is. - Ók nem jöhetnek, hát jöjjenek fel, jó? Akkor már a férfi is ott állott a felesége mellett és felfelé nézett.- Felmegyünk - mondta a felesége helyett - köszönjük. Majd mi is viszünk valamit. Aztán betették az ajtót.- Mit vigyünk? - kérdezte az aszszony.- Nem tudom - mondta a férfi. Az asszony az asztalhoz lépett. Felkapta az egyik csomagot. Rizs volt benne.- Tégy még a tűzre - mondta az urának, miközben a szekrényből elővette kendőjét. Felindultak. Mikor keresztülmentek az udvaron, a férfi megállóit egy percre. A máskor lármás udvaron most csend volt. Mintha senki sem lett volna otthon. Hideg volt. A hó keményen csikorgóit lábuk alatt. Az udvar végéről egy piciny petróleumlámpa fénye világított feléjük barátságosan. Az asszony előre ment. Kendője alatt szorongatta az ajándékba kapott rizst, - melyet ajándékba vitt. A férfi még állt. Felnézett az égre. Az ég tiszta, csillagos volt. Béke és csend volt.- Aztán belépett az édes. mákos illatú szobába. A bujdosni se tudó szegénylegény éneke AD NÓTÁM ADY ENDRE D. G. BARÁTOMNAK MONDOM kelendő a burkus minket még egy rongyos forintra se taksál senki emberboltos nem kellünk mi múltnak nem kellünk mi mának kivált jövendőnek minket itt utálnak nem kellünk mi testvér sem itten sem ottan a nemkellékesekbe beleszomorodtam hitted volna-e hogy nyelvpecérnek álljon a valamikori kenyerespajtásom kivel együtt vittünk vettük meg a sáncot akkor még a világ gyönyörűnek látszott lejárt testvér lejárt rosszul tarisznyának felezőideje a vén ideáknak kiszikkadt a nádas kigyérült az erdő nem bujdosó lenne a nevünk tekergő sem inde sem unde semerre az utunk egy-két ezer évet vissza kell butulnunk kelendő a burkus hát vigyék ha adják várjuk mint a holtak az ítélet napját SZABÓ JÓZSEF ILLUSZTRÁCIÓJA 13
