A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-21 / 51. szám
e t! Megfoghatatlan titkok tára az emberi lelek. Nemcsak az általunk átélt események raktározódnak el benne, hanem - ki tudja hanyadiziglen! - az ősök örömei es szenvedései is helyet követelnek itt maguknak. Gyerekkoromból emlékszem, apám hallgatag természete mögött mennyi kimondatlan kint, sérelmet sejtettem, amiről nekünk, gyerekeknek, sohase beszélt. Míg a rokonság fiatalabb férfitagjai jóízűen anekdotáztak arról, mi mindent éltek át „katonáéknál”, hogyan sumakoltak el rendszeresen a reggeli tornát, milyen kegyetlenül meghajtották őket egy-egy gyakorlaton, vagy eppen arról hogy milyen volt a karácsony „zöldben”, apámnak csupán annyi hozzáfűznivalója volt mindehhez: „más a békeidők katonaélete, es más a háború". Ö nemhogy mesélni, emlékezni sem akart. Én az idő tájt még nem ismertem a megalazottság, kiszolgáltatottság fogalmakat, mint ahogy azt sem tudtam, milyen szerencsétlen generáció is az övé. Hogy ök voltak azok, akik miután letöltötték a sorköteles katonai szolgálatot kitört a II. világháború, s akiket hazamenetel helyett a frontra küldtek; azt sem tudtam, sokuk kálváriája a ..beke kikiáltása” után hadifogsággal. másoké „málenkíj roboť’-tal folytatódott. A sűrű hallgatást viszont éreztem. Mígnem egy karácsonyi vacsora után ... Ültünk a nagy kerek asztal körül: a szülök, s a három gyerek. Édesanyám már leszedte a tányérokat, édesapám pedig a regi szokáshoz híven ötfelé szelt egy almát, mindegyikünknek odanyújtott egy-egy szeletet, együk meg. hogy az elkövetkező években is ilyen összetartozásban, egészségben és bőségben töltsük el karácsonyainkat. Mert kegyetlen dolog - mondta - a családtól távol, az eletbenmaradashoz szükséges minimális ételmennyisegért küszködve eltölteni akár egy napot is. nem meg a Szentestet. Viszont ha ilyen helyzetbe kerül az ember, nem szabad elvesztenie a hitét, hogy túléli, hogy öröm még a kínok közt is adatik - mert akkor valóban nem éli túl. A családi meghitt légkörben előtört apámból egy felejtésre szánt, tudata leghátsó zugába parancsolt emlék. Én. a legkisebb gyerek is úgy tizenhárom éves lehettem már. de életemben először hallottam. öt azokról az évekről mesélni: „A háború után hazafelé jöttünk. Mar fegyverünk sem volt, örültünk, hogy nemsokára otthon leszünk. Ekkor orosz katonák jöttek, s mondták, „bumáska” nélkül nem utazhatunk tovább, de hogy másnap hozzak a papírt, s aztán mehetünk, ki merre akar. A papír helyett azonban megerősített hadtestek erkeztek. körbezartak alakulatunkat. s irány a nagy Szovjetunió. Négy évet töltöttem orosz hadifogságban. Még most is a csontjaimban érzem a lucskos, nyirkos időt. amikor 1946 Adám-Éva estéjén az egésznapos erdőirtás után meneteltünk vissza a lágerba. Ábrándoztam, s talán a többiek is ezt tették: Mi lehet otthon . . . Már biztosan feldíszítették a karácsonyfát, ott van a szalma es a jászol is a fa alatt. .. Tálán épp vacsoráznak erre a gondolatra megszédültem az éhségtől. Elkeseredve bandukoltam tovább, s mit ad Isten! Az út mellett ott lapult egy marharépa! Lehajoltam, gyorsan a pufajkám alá rejtettem az értékes kincset, nehogy az ör észrevegye . . . alig vártám, hogy megérkezzünk a szálláshelyünkre.. . Volt öröm a barakkban! Az oroszoknál december 24-e nem ünnep, mi azonban mindannyian az otthoni karácsonyokra gondoltunk ... De lesz itt is ünnepi vacsora! Hús a hal helyett! MARHArépa! Nagyobb sikere a világ legfinomabb ételének se lehetett volna. Vagy nyolcán nyüzsögtünk a főzés körül. Megmostuk a répát - nem tisztítottuk, nehogy kárba menjen belőle valami is -. apró csíkokra nyuzgáltuk, merthogy éles alkalmatosságunk nem volt. A titkos kincstárból előkerült vagy két marék korpa, s a barakk sarkaban levő kályhaféleségen olyan finom levest főztünk, aminek az ízet sose felejtem el . . .” - eddig jutott el akkor édesapám az emlékezésben. Felindultsagában nem tudta, vagy nem akarta tovább folytatni. Előttem azonban megnyílt egy hátborzongatóan kegyetlen világ. Kezdte magat megmutatni a titok, aminek a létezését ugyan már addig is sejtettem, de a bizonyosság csak ekkor jött el. Apám hajdani karácsonyi emléke a mi életünknek is részévé vált, s ezután ezt a történetet több karácsonykor is felidézte már. de még hosszú éveknek kellett eltelniük. míg édesapám végképp áttörte a hallgatás falát, s az átélt szenvedéseiről beszélni tudott. Mert csodalatos tulajdonsága az emberi léleknek, hogy megpróbálja feldolgozni az átélt rosszat, s a szenvedések igazságérzetté nemesednek. Az ö kortársainak és sorstársainak ugyancsak kijutott megaláztatottsagból, kiszolgáltatottságból, s majd egy emberöltőre volt szükségük, hogy beszélni is tudjanak róla. Meséljetek hát öregek! Most karácsonykor és máskor is családi körben, bölcs higgadtsággal - nem bosszúvágyra tüzelve, hanem hogy végre a megtörténteket oldja békévé az emlékezés. Hogy minél többen értsük meg. miért is kívántok ti „Jo napot!” helyett „Áldást, békességet!” CSANAKYELEONÓRA