A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-12-07 / 49. szám

róna es termékeny; rétje, legelője sok és jo így ír Fényes Elek a Magyarország geographiai szótárában, 1851-ben.)

Ennek a termékeny rónának egy darabbért — amit a vízmüvek sajátítottak ki sokkal előbb, s fizettek ki áprilisban (gondolom én : biztos, ami biztos, még a földárak rendezese előtt, gyorsan) — szép summa ütötte a már emlegetett Szabó Ferencné Mari néni, markát. A 2041 m2-nyi ternletért kapott pénzt — illerve 1/3-át, mert ennyi az ő része — bizony nem lehetett könnyű elkölteni. Lehet, hogy testőrt is fogadott, amikor a takarékba vagy a bankba érte ment. Nem volt bátorság áprilisban sem egy idős asszonynak egyedül mászkálni 272 korona 10 fillérrel. Ezzel kapcsolatban, meg valami kérvényfele ügyében jött a nemzeti bizottságra a néni, Blahó Gabriella előadó után. „Neköd köllene ezt megírnya, — mondta (merthogy Boldogfa ö-ző), az uram nem akar sómmibe beleavatkoznyi." Igaza lehet, ahol ilyen nagy összeg a tét, ott döntsön az asszony.

Megtudtam én persze mást is annakidején a nemzeti bizottságon. Akit a statisztikák untatnak, most pihenjen. A lakosok száma négyszáz. Ketten meghaltak (áprilisig), hárman elköltöztek. A beköltözés nagy, de .. . Sajnos a telkek idáig nem kellettek a boldogfaiaknak. Idegeneknek adták el azokat. Tehát lassan jönnek az idegenek — főleg pozsonyiak és főleg a hétvégére — akikből a faluközösségnek úgyszólván semmi haszna sincs.

Nyolc évvel ezelőtt 2 személy volt szlovák a faluban, most a falu 90 százaléka magyar. A magyar iskolakötelesek 99 százaléka Szencre, a szlovákoké — ugyancsak 99 százalék — Rétére jár iskolába. Az óvoda 2 tanerős, fél héttől délután ötig ügyel, nevel 27 gyereket.

Orvos nincs a faluban, azelőtt a galántai járásba kellett járni, most a szenei egészségügyi központ látja el a boldogfaiakat. Az egységes földműves szövetkezet pedig annyira nem egységes, hogy most válik. Gurabtól.

A postás hölgy, aki Rétéről biciklizik át a hírekkel, áprilisban 70 Új Szót, 87 Vasárnapot, 20 Győzelmes Utat (a járási lap, azóta csak Az Út), 16 Hét-et, 14 Nőt, 9—10 Prácát, 4 Roľnícke noviny-t, 4 Hlas l'udu-t (kerületi lap), 3 Šport-ot és 60—70 magyarországi napi-, heti- és havilapot hozott a táskájában. A Reményből biztosan sok fogy, hiszen itt is alakítják — főszerkesztője Koller Gyula. Van ezenkívül két párt, mozgalom — az Együttélés és az MKDM, valamint hat tömegszervezet. Köztük a Csemadok.

Jól sejtettem, hogy Dóka Károly benne van a jelenlegi „mozgásban". — Az üzletben már ott a kifüggesztett lista. Most majd a választókon múlik, hogy kinek szavaznak bizalmat közülük. Az elöljáróság 12 tagú lesz. Mivel Károly bácsi is köztük van, ha bizalmat kap, ígéri néhány dolgot tisztáznak majd. (Itt jött a feleség figyelmeztetése a „hűvös" felemlegetésével.) És a jelen meg a jövő is mindenki vállára nagy terhet ró majd. Kis falu ez, mondja, a pézügyi lehetőségek eléggé szűkösnek ígérkeznek, ami már most meghatározó. Azon túl, hogy a lista valóban ott függ a az üzletben és volt két választási gyűlés (az igazat megvallva alig-alig voltak jelen a választók) nem sok minden tanúsítja, hogy napokkal vagyunk csak a választások előtt.

— A jelenlegi elnöknő nem jelölteti magát. Nem bodogfai lakos, Rétéről jár ide, párttag volt, az is maradt. Ezért egyébként becsülik, de ebben a vallásos faluban most nem választották volna meg. Az

egyetlen jelölt a polgármesteri posztra Pikáli Gyula.

Most azonban Koller Gyula véleményét írom le. Ö a falu katolikus esperese. Van 300 lelket számláló nyája. A reformátusok száma 100, ők Rétére járnak templomba. A faluban övék a harangláb, a templom, amelyről Fényes Elek úgy ír, hogy régi, elhagyatott, és amely azóta az egész falut híressé tette, a katolikusoké.

A reformátusok — így Koller Gyula — kemény kálvinisták. A katolikusok vallásos emberek voltak. A külső vallásosság ma is megvan. Boldogfa a hagyományokat elfogadó falu. Ám több hűség lehetne bennük — valláshoz, nemzethez egyaránt. Kemény szavak. És a pap feladata? — A pap összetartó erő volt. Most újjáépítő erő. Nemzetiségi és vallási szempontból jelenlegi helyzetünkre értve: visszahozó erő.

— A pap? Ugyan kijelentette, hogy nem a pap feladata a politizálás, azért a faluközösségben meghatározó a szerepe, — ezt a polgármesteri tiszt egyetlen jelöltje, Pikáli Gyula mondja, akit szintén régebbről ismerek, — a Csemadokból. Öt faggatom a leendő hivataláról, az elképzeléseiről. — Nézze, igaz, hogy egyetlen jelölt vagyok, de elég idős ahhoz, hogy ne tudjam: nem előre lefutott az ügy, és ígérgessek. A felkérés eléggé váratlanul ért, és tudatosítom: aki itt valamit el szeretne érni, annak nagyon össze kell fogni a falut. Sajnos kevés embernek van önálló véleménye, és én úgy látom ennek hiánya behozhatatlan hátrányba sodorhatja a közösséget. Remélem ugyanis, hogy egy ember akarata — mégha az enyém is — többé nem lesz kötelező. A Koller Gyula által emlegetett hűség mellé a tenniakarást, összetartást sorolja. Akkor is, ha ez mind meglesz, itt vannak a jelenleg még homályos ügyek: az önkormányzatok helyzete, a pénzügyi, gazdasági lehetőségek.

És majd csak azután, ha tisztán látunk, jöhetnek a telekrendezések, az építkezési lehetőségek, a fiatalok itthonmarasztalása, az utak, kutak (ivóvíz), a gáz kérdése, az iparosok megnyerése (kis műhelyek támogatása), munkaalkalmak létesítése, a közművelődés dolga. Sok lehetőség rejlik a szenei tó közelségében is.

Tolvaj, Tolvajfölde, Tolvajfalva, Boldogasszonyfalva, Boldogfalva, Boldogfa. Először a társadalomban lévő átalakulás kezdetén jártam a faluban. Most a — sokak életében első — szabad (nem is szívesen írom le a jelzőt, annyiszor volt már az elmúlt évek során valami „az első szabad") választások előtt. Véletlenül a Halottak Napján. Ne legyen ez rossz jel: ezért hosszú, boldog életet Boldogfa!

Híres, ismert boldogfaiak után érdeklődtem most is, a tavasszal is. Jöttek a válaszok: Tóth Laci, a hajós (hajós bácsi), aki a Sávitrin utazgatott a tengereken és a hajója ott áll a templom mellett, Koller Gyula, Kukal, a teniszező, akinek sok pénze van (ö nemrég költözött ide), a „Zurilla" (Dzurilla, a hokiválogatott egykori portása, ő is nemrég jött), a százados úr (Quintus Atilius Primus, kinek sírköve a templom falába van beépítve — róla Püspöki Nagy Péter könyvét illik „faggatni"). Körülbelül ennyi a névsor. Vajon az évekkel, évtizedekkel később érdeklődőnek a novemberben megválasztott önkormányzat tagjait és a polgármestert is a híres emberek között sorolják fel az akkor élők? Mint olyan embereket, akik fellendítették a falut, jól sáfárkodtak a rájuk bízott javakkal?

GÖRFÖL JENŐ

A szerző felvételei

NÉPRAJZ MINDENKINEK

A KAKASÜTÉS SZOKÁSA AZ ÉRSEKÚJVÁRI CSIZMADIÁK KÖRÉBEN

A kakasütés szokása Európa-szerte, elsősorban a német és francia nyelvterületen, de a környező szláv népek körében is széltébenhosszában ismert. Lényege, hogy bizonyos ünnepi alkalmakkor (a leggyakrabban farsang, húsvét, aratás, ill. lakodalom idején), a fiatalok, főleg legények, ritkábban leányok, ügyességi játék, vetélkedő keretében élő kakas fejét igyekeznek nyíllal, késsel, bottal, olykor kaszával, lehetőleg egy suhintásra levágni. A játékot gyakran parodisztikus bírósági tárgyalás (bolondbíráskodás) záróakkordjaként bonyolítják le.. Ilyenkor a kakas kivégzése előtt annak rendje és módja szerint elősorolják főbenjáró bűneit, majd a halálos ítélet meghozatala ill. végrehajtása szokott lenni valójában a kakasütés.

Az eddigi kutatások a magyar nyelvterületen nagyjából három, egymástól többé-kevésbé elszigetelt tömbben (Erdélyben, a keleti palócoknál és a Dunántúlon) vették számba. A szokás elterjedéséhez újabb adalékul szolgál az a kéziratos gyűjtöfüzet, amely Thain János, érsekújvári festőművész, tanár, néprajzi gyűjtő, az 1935-ben létrehozott Érsekújvári Városi Múzeum megalapítója majd igazgatója hagyatékából a közelmúltban került elő. A vegyes érsekújvári gyűjtéseket tartalmazó füzet egyik figyelemreméltó följegyzése az az 1949. február

4-én, Oszusko József, 77 éves cszizmadiamester elmondása nyomán rögzített adalék, amely a kakasütés szokáskörének egy érsekújvári változatát ismerteti. Mivel a szokásra vonatkozó adatokat jelenlegi vizsgálódásaink során már nerh sikerült fölkutatni, a nem túl bőbeszédű, ám annál értékesebb bejegyzést érdemes teljes terjedelmében idézni:

„A bál után a várpiacra vittek egy nagy kakast a csizmadiák, nagy ceremóniával, kiabálással: Hahó, hahó! Itt a zsivány hajnali csavargó, elfogtuk végre a nyughatatlant! Volt bíró is köztük, őrök kísérték a megkötözött lábú kakast, melyet fejjel lefele, rúdon két legény vitt. A piac közepén, a városháza előtt a bíró felolvasta a tréfás halálos ítéletet, persze komolyan. Fölsorakoztatta a kakas bűneit: többnejüségét, botránkoztatja a jámbor népet, aztán a hajnali kukorékolások amely fölveri édes álmukból a csizmadialegényeket és inasokat. Ezért halál a fejére — eltörte a pálcát. Istennél a kegyelem. Rátették a fejét a tökére és baltával levágták. Utána lányos mesterhez vonultak, aki a kakast is adta. Ott ittak, ettek és megvárták a kakaspecsenyét, friss siskát, persze táncolva, mulatva, s így egész kis bál lett a kakasvágásból."

A szokásra, ill. előzményeire vonatkozólag több utalást sajnos nem találunk e szűkszavú feljegyzésben. így aztán csupán feltételezhetjük, hogy valamilyen farsangi mulatságot, talán éppen a húshagyókeddi bált kővető napon, hamvazószerdán került sor ennek a színjátékszerű szokásnak a megrendezésére. Ezt valószínűsíti a szövegben előforduló siska, farsangi fánk, emlegetése is. Az sem ritka jelenség egyébként, hogy a böjt első napján a legények még egy utolsó, amolyan ráadás-farsangi napot, mulatságot tartsanak. A farsangi kakasütés szokása, kiegészítve bíráskodási paródiával is, a dunántúli németeknél, szlovákoknál és magyaroknál egyaránt megtalálható. Nyilvánvaló, hogy ez az érsekújvári változat is e csoporthoz köthető, s minden bizonnyal német eredetűnek tekinthető. LISZKA JÓZSEF