A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-23 / 47. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK cA TESTÖ SZEME 1874 tavaszán a neves francia mükritikus, Louis Leroy a puszta kíváncsiságtól űzve betért egy párizsi kiállításra. A tárlatlátogatás után vitriolba mártotta a tollát és papírra vetette az élményeit. Olvassunk bele a beszámolóba: ..... Nos, csakugyan borzalmas egy nap volt, amelyiken bemerészkedtem a Boulevard des Capucines-en az impresszionisták első kiállítására, Joseph Vincent tájképfestö társaságában ... Szegény Vincent csak kapkodta a levegőt, fei-feljajdult, de azért türtőztette magát..Úgy látszik, nem sokáig, mert néhány sorral alább Leroy így folytatja: „Gyors pillantást vetettem Bertin tanítványára (t i. Vincentre), akinek az arca most sötétvörösben játszót! Balsejtelmeim katasztrófa közeledtét jelezték; s végül is Monet volt az, aki megadta neki a kegyelemdöfést." A következő sorokból megtudhatjuk, hogy Vincent urat a művészettörténet egyik leghíresebb festménye „terítette le": a kép az IMPRESSZIÓ, A FELKELŐ NAP címet viseli. Alkotója nevét már ismerjük. Az 1840. november 14-én született Claude Monet nevét ez a kiállítás és ez a kép tette hírhedtté. Az igazi hírnév és az elismerés akkor még elérhetetlennek látszott. A harmincnégy éves Monet korántsem volt kezdő. Már diákként feltűnést keltett karikatúráival, később pedig műtermekben és festőiskolákban tanulta mestersége alapjait. Ekkor mar — III. Napóleon császárságának éveiben — egyre több festő vonul ki a műteremből a szabadba, hogy a plein air festészetének hódoljon. A „hivatalos" művészetben még az akadémizmus uralkodott, de a művészettörténet új fejezetét már azok írták, akiket a kegyes császár a Visszautasítottak Szalonjában szerepeltetett. Monet és nemzedéktársai pedig általában csak látogatóként juthattak be a képszalonokba. Ma ámulva pillantunk végig e nemzedék névsorán. Pissarro, Degas, Cézanne, Sisley, Monet. Renoir alkották a derékhadat, de — „útitársként" — Manet is velük tartott. Az akadémiák vaskalapos professzoraival keveset törődtek: Delacroix és Courbet volt a mesterük — és a természet, ahova egyre többször „vonultak ki a társadalomból", hogy megismerjék az erdők, a mezők, a vizek világát, s megfigyelhessék a fényhatásokat, a légkör jelenségeit a színek metamorfózisát. Ez a szándék „szülte világra" az impresszionizmust. Amit az impresszionisták akartak, sokak szemében lehetetlennek tűnt. Egy vizuális benyomás hű visszaadása, a szüntelen változás érzékeltetése, a tünékeny pillanat megörökítése és a fény megfestése volt a „feladat". Végrehajtása a festészet forradalmasítását jelentette. Monet és társai színre lépése után a poíntillizmusnak, a posztimpresszionízmusnak, a fauvizmusnak s az avantgarde-nak kellett következnie; az akadémizmus agonizált. Úgy hisszük, nagy művészek rangsorolásának rendszerint nincs túl sok értelme. Ki mondhatná meg, Monet, Renoir vagy Degas volt-e „nagyobb"? Mégis, Monet emelkedik ki az impresszionisták csoportjából. Korántsem azért, mert az ö műve lett az irányzat névadója — a „keresztapa" egyébként a már említett Louis Leroy volt. Festészetének jelentőségét akkor értjük meg igazán, ha hitelt adunk a pályatársát értékelő Cézanne szavainak: „Monet csak egy szem, de micsoda szem!" Ennél tömörebb és találóbb jellemzést elképzelni sem lehet Monet egesz életében nem tett mást, mint szemlélődött nézett — és látott. Sisley-vel együtt ő volt a legkövetkezetesebb impresszionista, merészségben azonban túltett pályatársán. A valóság felfedezésében, a látvány megragadásában Monet mindenkinél messzebbre ment. Egyik méltatója a „látás zsenijének" nevezte, aki addig ismeretlen fenyeket es színeket fedezett fel, s festményein újfent felidézte a felvillanó káprázatot. Müvei azonban nem tükörképek, hanem eredeti és szuggesztív látomások a rajongva szeretett természetről. Képein a fény ural mindent: átalakítja, felbontja a formákat, a színeket, életre kelti a tárgyakat.. . Leonardo hajdan óvta a művészeket a fény megfestésétől, Monet pedig épp ennek az ellenkezőjét teszi: ecsetjével nyomon kíséri, megörökíti az atmoszféra, a fényviszonyok percenkénti, óránkénti változásait. Költői túlzással azt mondhatnánk, megfesti a múló időt. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy hosszú időn keresztül ugyanazt az objektumot festi meg újra és újra, változó nézőpontból és változó megvilágításban. Minden napszakban ott áll a kiszemelt motívum előtt s az időjárás-változás hatásait figyeli. így születnek meg izgalmas és lenyűgözően szép sorozatai a párizsi Sairrt-Lazaíre pályaudvarról, a nyárfákról és a szénaboglyákról, a roueni székesegyházról és Londonról, Velencéről s az olyannyira csodált tavirózsákróf. Vessünk egy pillantást a ROUENI SZÉKESEGYHÁZ kepeire: a hajnali fény halványkék fátylat terít az épületre; a nap első sugarainak hatására tüzvirágok nyílnak a falakon; délben a tűző napsugarak fehéren izzó fénykatedrálissá változtatják a francia gótika e különös műremekét; borús időben az árnyékok veszik birtokukba a székesegyházat. Monet festményén a LONDONI PARLAMENT kéklö sziluett csupán, mely előtt szinte lángot vet a víz: a felhők hasadéka utat nyit a távoli napfénynek. A velencei Palazzo da Muiát szemlélve a festő kék és zöld fényözönt lát, s e fényözönben remeg és vibrál a laguna vize s vakítóan tündöklik a palota fala — mintha különös, ám hihetetlenül valószerű álmot látnánk. A TAVIROZSÁK sorozatának képeit talán már nem is helyénvaló festménynek nevezni: fény-költemények ezek, színes szimfóniák, a szemlélőt megbabonázó varázslatok. E művekkel Monet eljutott az absztrakció küszöbére. Absztrakt képek festése természetesen nem állt szándékában. A táj misztériumát akarta leleplezni; a természet poétája volt, aki az eléje táruló látvány tünékeny szépségének megragadását tűzte ki céljául. Fáradhatatlanul figyelte az örökkön változó eget és tengert, a felhők vonulását és a hullámok játékát, az ezerarcú tájat s a természet változásait. Képei láttán különös érzés keríti hatalmába a szemlélőt: szinte hihetetlennek tűnik számára, hogy egy festményt néz s nem a valóságban létező virágos mezőt csillámló víztükröt, zúzmarás fákat; szinte hihetetlen, hogy a sziklákat ostromló hullámok, a szélben hajladozó fák, a füstfelhőkbe burkolózó, zajos pályaudvar, az utca színes forgataga, a napfényben fürdő kertek nem egyebek, mint megfestett látomások. Mondanunk sem kell, hogy hosszú évek teltek el, amíg Monet megismerte a sikert, amíg kortársaí felismerték müve jelentőségét. Művészsors ... A festő sikerei csúcsán is megmaradt önkritikusan gondolkodó, szerény embernek. Már az „impresszionizmus pátriárkájának" tekintették. amikor munkáját jellemezve ezt írta egyik levelében: „... jobban érzem, mint valaha, hogy mennyire csalóka az én érdemtelenül aratott sikerem. Úgyis tudom előre, hogy tökéleteseknek fogja találni a képeimet. Úgyis tudom előre, hogy ha kiállítja, nagy sikerük lesz, de ez engem nem érdekel, szerintem rosszak, és én ebben biztos vagyok.' Ez volt elete legnagyobb tévedése. G. KOVÁCS LÁSZLÓ FOLYÓIRAT Magyar gazda Változó korunk egyik sajátossága, hogy egyre több újság születik és szűnik meg. A magyarországi sajtótermékek piacának egyik újszülötte a napokban megjelent Magyar Gazda. A lap Széchenyi István „Emberi mivoltunk lényege az, hogy teremtünk. A tett az első, a szó a második" — gondolatát magáévá téve arra törekszik, hogy azokhoz a gazdákhoz, a kor színvonalán gondolkodó, cselekvő, alkotó emberekhez szóljon, akik a múltban sokszor árokpartokra szorulva, nehezen megművelhető szórványfö/ddarabokon, udvarok sarkaiban „gazdálkodtak", őrizték a gazdatudatot: a gondosságot, a törődést, és azt az erkölcsi tartást, amit a tulajdon, illetve az az érzés adott, hogy ura saját világának. Az Új esély a Kertmagyarországra című cikk Somogyi Imrének az 1943-ban megjelent „Kertmagyarország felé" című könyvének ma is időszerű megállapításaira hivatkozva egyebek között kifejti, hogy olyan gazdasági életre kell berendezkedni, amelyik minden munkáskezet foglalkoztat. A külterjes termelés nagybirtokvédő drága fényűzéséről le kell mondani és a földet azoknak a kezébe kell adni, akik azon csakugyan dolgoznak. Az nem cél, hogy nagybirtok ne legyen, mint ahogy az sem cél. hogy minden mezőgazdasági munkásnak földje legyen. Ennek csak eszköznek kell lennie egy olyan életforma kialakításához, amelyben a közösség minden tagja egyformán boldogulhat. A Magyar Gazda tudatja azt is, hogy a tulajdon önmagában kevés. Kell a ma még hiányzó pénz is, a gépek, az eszközök, kell a szaktudás is, nem utolsósorban a széles körű informáltság. Naprakész tájékozottság nélkül a vállalkozás is vakon indul, és nem biztos, hogy eléri célját. A 32 oldalas hetilap segítséget kíván nyújtani ahhoz, hogy a vállalkozók igazi gazdaként elérjék céljukat, és minél hasznosabbá tegyék munkájukat. Az új lap bizonyára a csehszlovákiai magyar gazdák közül is sokaknak megnyeri a tetszését, és kielégíti az igényét BALÁZS BÉLA
