A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-09 / 45. szám
Az idei Városi Kulturális Napok rendezvénysorozat egy igazi meglepetést is tartogatott a színház szerelmeseinek. 1990. október 9-én a Darnica művelődési központban került bemutatásra Babits Mihály Laodameia című drámája. Nem könnyű feladat állt a főleg egyetemistákból álló lelkes kis társaság előtt: olyan darabot kellett színre vinni, melynek ősbemutatójára is csak hetven esztendővel a dráma születése után került sor. A Laodameiát 1983-ban a Várszínház társulata mutatta be a nagyközönségnek Ruszt József rendezésében. Ilyen a előzmények után a pozsonyi bemutató valódi csemegének ígérkezett annál is inkább, mert a mű sajátos feldolgozásban és értelmezésben került a nézők elé. Erről beszélgettünk az előadás rendezőjével és dramaturgjával. Lovasné Leczo Enikővel. — Mit jelent neked a színház? — Nekem a színház régi szerelmem, magam is játszottam Királyhelmecen egy kisszínpadban, amolyan zenés-verses, lírai oratóriumokat adtunk elő. Itt kezdtem el foglalkozni dramaturgiával, mig a rendezéshez Szigeti László amatőr rendezői tanfolyamán kaptam kedvet. Azóta sem tudtam anélkül drámát olvasni, hogy képzeletben színpadra ne állítottam volna. Végül is ez vált a szenvedélyemmé. — Hogy találkoztál a Laodameiával ? — A drámát régebbről ismerem, de magát az érzést, a „laodameiaságot" egy véletlenül jött élethelyzet értette meg velem. Megfogott az a határtalan szenvedély, ami ebből a nőből sugárzik és nem hagyott nyugodni. E szenvedély ellen harcol a hétköznapi józanság nemcsak a drámában, hanem bennem is. E kettősségre épül a játék, ezzel a kettősséggel kellett szembenézni rendezőnek, színésznek egyaránt. — Hogy sikerült elfogadtatnod az elképzeléseidet s színészekkel? — Ez a társaság olyan fiatalokból áll, akik már játszottak és szeretnek játszani. A Laodameiát alakító Jóba Hajnalka a kassai Iparista Kisszinpad tagja volt, és nagyon tehetséges. Neki is hasonló rálátásai voltak az egészre, mint nekem, igy a próbák során nagyszerűen tudtunk együtt dolgozni. A Jóst alakító Buchlovics Péterrel viszont már közelharcot kellett vívnom minden jelenetért, mert ő egész másképp fogta fel a drámát. Ágoston Attila, mint Iphiklos a kibontakozó lassan érő típus, de az ő játékára mindig lehet számítani. H. Molnár Norbi pedig a Hírnök szerepében egészen meglepő dolgokra is képes. A legkönnyebb dolga a Protesilaost alakító Harsányi Lászlónak volt. Noha minden ő körülötte forog, a színpadon neki van a legkevesebb dolga, mert az ö szerepe táncos szerep. A próbák során kiderült, hogy mindenkinek van egy saját Laodameiája, ennek ellenére (vagy épp ezért) sikerült közös nyelvet találnunk. Megegyeztünk, hogy a rendező rendező, a színész pedig színész, és mindenki felelős a saját munkájáért. — A drámában Babits az Iliász mondaköréhez nyúlt vissza. A téma: a halotti áldozat, mellyel a szerelmes királynő visszakényszeriti a földre férjének, Protesi/aosnak az árnyát, s e találkozásért az életével fizet Mennyire lehet hatással a ma emberére ez a korunktól oly távol eső történet? — A dráma témája valóban az áldozat. ellenben a színpadi mű témája a mindent megindító, a végzettel is dacoló szenvedély. Az előadásnak az volt a célja, hogy ezt a szenvedélyt közel hozza a nézőkhöz, hogy rádöbbentse őket: ilyen is lehet a szenvedély. — Tényleg olyan nehezen játszható darab ? — Azt hiszem, igen. Bizonyára nem véletlen, hogy olyan kevés előadást ért meg. Babits eleve nem színpadra írta, ráadásul a görög mintákat követve lemond a szerzői instrukciók szerepeltetéséről is, és szinte mindent a drámai dialógusra épít. Ezt a problémát úgy oldottam meg, hogy csináltam egy dramaturgiai „huszárvágást", és a darabot három rétegre bontottam. A három sík — a drámajáték, az oratorizált kar és a koreografált kar együtt fejt ki kb. olyan hatást, mint Babits müve olvasáskor. Ama megoldásban teljesen új, az a koreografált kar, melyet az oratóriumra járnak az Ifjú Szivek táncosai. Az egész koreográfia egyébként Görözdiné Takács Judit munkája. — Miért választottad ezt a megoldást? — Amikor Babits szövegéből továbbirtam a szerepeket, elveszett az egyensúly a szereplők és a kar között. Ezt csak azzal tudtam kompenzálni, hogy a kar megnyilvánulásai a hang és a tánc együttes hatásával fejezem ki. Babits müvében a szereplők önmagukkal beszélnek vagy a karral feleselnek, és csak nagyritkán egymással. Valóságos interakciók nincsenek köztük. Ezt a szigorúan az antik drámából átvett szabályt a dramaturgiában annyiban követem, hogy sehol sem engedtem lazábbra a gyeplőt, mint Babits. Tehát, amikor úgy tűnik, hogy tényleges párbeszéd alakult ki két szereplő között, az mindig Babits müve, és nem az enyém. — A dráma középpontjában Laodameia áll, ő tipikus görög hősnő, Antigoné és Elektra rokona. Hogy viszonyul hozzá a többi szereplő? — Laodameia a tökéletes tézis a drámában. Vele szemben a Jós a tökéletlen antitézis. Ő nincs benne a történésekben, egy mai kívülálló, épp ezért tökéletlen az antítézis. Protesialaos, Laodemeia férje csupán égy árny, léte Laodameiától függő „egy percnyi" lét. Ö Laodameia mindent megindító szenvedélyének a tárgya. Iphiklos tipikus görög drámahös, vele ellentétben a Hírnök csak akkor drámahős, amikor Ihpiklosszal beszél. Egyébként a drámajáték sodrából léptennyomon kikerül. — A jelmezeken is megfigyelhető ez az átmeneti jelleg... — Igen. Az egyes szereplők jelmeze attól függően átmeneti, hogy mennyire valódi részesei a történésnek. A jelmezek, a díszlet és a kellékek egyébként Boráros Szilárd munkái. — Amint említetted, a Jós egy hétköznapi ■ ember, aki minden igyekezete ellenére sem képes megállítani ezt a vészesen komoly játékot. Milyen jelentősége van a drámai hatás szempontjából a Jós tehetetlenségének ? — Nos, idézzük fel azt a jelenetet, amikor a Jós a királynővel folytatott vesztett szópárbaja után megpróbálja elemelni azt a Laodameia-szobrot az oltárról, amelyet előzőleg még „civilként" tett oda. Tette az előbbi, a hétköznapi ember tette, aki a szenvedély hőfokától megrémülve megpróbálja a játékot leállítani, még mielőtt az végzetesre fordul. A szobrot nem sikerül elvinnie, mert megzavarják a táncosok. Visszahelyezi hát az oltárra. Később belép Laodameia, és leteszi az oltárra az ő Protesilaos-szobrát. A szobrok erről kezdve elmozdíthatatlanok, a játék folytatódik. A Jós és vele együtt mi is kívül kerülünk a történésekből, Laodameia pedig halad tovább végzete felé. Erről szólt hát az október 9-i előadás, erről a határtalan és önpusztító szenvedélyről. A nézőtéren ülve pedig átérezhettük Laodameia vágyát, és vele együtt dacolhattunk a sorssal, hogy végül megtaláljuk azt az értéket, mety szenbeállítható az elmúlással. S. FORGON SZILVIA KINCSÜNK AZ ANYANYELV FOTÓ: KRÁL PÉTER Nem lehet a szaván elmenni — mondjuk olyankor, ha valakinek a beszédéből nem tűnik ki, mit is akar valójában mondani. Nem véletlenül választottam írásom címéül ezt a szólást, a cikkben ugyanis három olyan, a hazai magyar sajtóból származó idézettel kívánok foglalkozni, melyek kapcsán joggal idéződik fel bennünk a címbeli szólás. Először azt figyeljük meg, hogyan fogalmaznak az óvatos kritikusok. Egy színházi kritikában olvashattuk, hogy egyes színészeink „számláján már ki nem törülhető művészi értékek vannak". Egyszerre bírálni és dicsérni, ez már igen! — gondolja az olvasó. Mert igaz ugyan, hogy a mondat megfogalmazója „művészi értékek"-et emleget, ezek azonban ama bizonyos szinészék „számláján vannak", a számlá-t pedig általában kellemetlen dolgokkal kapcsolatban szoktuk emlegetni. Sok van már a számláján, a rovásán — mondjuk arra, akinek sok rossz cselekedetét, tettét tartjuk számon; a hibát is a számlájára írjuk valakinek. E szót hallva legtöbbünk először valószínűleg például a vendéglői számlá-ra gondol, ám így nevezünk minden más elszámolást is, melyen az elvégzett munka, szolgáltatás vagy áru neme, mennyisége és az érte fizetendő összeg van feltüntetve; sőt röviden számla a folyószámla is. Az idézett példákban azonban a számla szó egy további jelentésében szerepel: ,a hitelezett összegről és a törlesztésről vezetett nyilvántartás'. Egy másik kritikusunk a Karlovy Vary-i Laodameia Pozsonyban Nem lehet a szaván elmenni
