A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-11-02 / 44. szám

Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA Fónod Zoltán Megmozdult világban (Részlet az író Fábry Zoltán életéről és munkájáról írt könyvéből) Fábry Zoltán tevékenységében már a har­mincas évek elejétől találkozhatunk az anti­­fasizmus irodalmi szerepének tudatosításá­val, az antifasiszta iró küldetéses szerepé­nek, missziójának vállalásával. A rangos iro­dalom később korparanccsá lényegült nála és Korparancs című kötete (1934) is az aktív humanizmus nevében, a vox humana elköte­lezettségével szuggerálta az író szociális fe­lelősségét, a „gyilkosok járnak közöttünk" figyelmeztetésével. Ezt a „megakadályozhatatlan erkölcsi mu­­szájt" erősítette meg az 1937 júniusában megjelent Muszájhumanizmus című tanul­mányában, melyben az író kortársi felelőssé­gét a „legtisztább művészettel" azonosítot­ta. A Fegyver s vitéz ellen című kötetéről nyilatkozva is az „antifasizmus magyar kor­parancsáról" beszélt. A Szlovenszkói külde­tés című hatásos esszéjében is ez a megfo­galmazás érvényesült: „Az európai kultúra hitén állni ma nem jelenthet mást, mint a fasizmussal szembeszállni. A küldetés neve: antifasizmus!" Ez a formula — a küldetés! — lényegült át Fábrynál 1960 augusztusában „átmeneti műfajként" jellemzett írásai műfa­jaként, lényegévé, többletnek vélt meghatá­rozássá : „a műfaj neve: antifasizmus" meg­fogalmazássá. Okot adott erre az is, hogy az antifasizmus mint a riasztás és az ellenállás „műfaja", az atomfasizmus veszélye, a fa­siszta bűnök elévülését szorgalmazó nyugat­német politika miatt ismét „riasztó köteles­ségévé" tette Fábrynak a fasizmus elleni harcot. Nem véletlen, hogy az antifasiszta írásai trilógiájaként ismert művei közül (Pa­lackposta, Emberek az embertelenségben, Európa elrablása) az Emberek az emberte­lenségben erőteljesen összpontosított az el­lenállás témájára és a fasiszta veszélyre egyaránt. Az a tény azonban, hogy Fábry orosz nyelvű megjelentetése (egy antológi­ában) „műfaj" helyett a Stílusunk — az antifasizmus címet kapta, jelezte a Fábry­­formula korlátáit is. Alekszandr Gerskovics (a fordító és az antológia összeállítója) így véle­kedett erről: „Ebben a nem mindennapi formulában én egyrészt megéreztem a rend­kívül pontosan megfogalmazott gondolati magvat, másrészt aggasztott a „műfaj" szó, amelynek az orosz nyelvben tisztán szakmai jelentése van, nem lép túl a művészet tech­nológiai keretein. Fábrynál viszont a szó mögött jóval több rejlett... egyszerre csak tökéletesen világossá vált számomra, hogy Fábry értelmezésében a „műfaj" szónak jó­formán semmi köze sincs az esztétikai mű­faj-meghatározáshoz. Ő ebben a sajátos for­mulában nem is annyira a művészi tevékeny­ség esztétikai, mint inkább etikai oldalát fejezte ki egy olyan történelem korszakban, amikor'az etika fölötte áll az esztétikának, meghatározván nemcsak a művész életbeli magatartását, hanem müvének stílusát, for­máját és eszmei tartalmát is." így fogant meg a fordítóban a gondolat, hogy a műfaj szót az oroszban esztétikai és etikai érte­lemben is felfogható „stílus" szóval helyette­sítse. Lehet-e, szabad-e a „művész-harcos vég­rendeletének" tekintett formulát változhatat­­lannak tekinteni, vagy a teljesebb értelmezés kedvéért eltérhetünk-e ettől a megnevezés­től? Úgy véljük, öröksége legfontosabbjának a humánumhoz való hűséget, a magyarságot európai humánummá dajkáló elszántságot szocialista-internacionalista elkötelezettsé­gét kell tekintenünk. Az Európát hazájának tekintő szocialista iró kritikusként, közíró­ként, esszéíróként, harcos antifasiszta író­ként ismert. Nehéz örökség ez, mely a kelet­­közép-európai sors realitását a vállalás, a helytállás bátorságát, „a Gondolat humánu­mával ítélő és rendező jövötudat" elszántsá­gát, a totális embertelenséggel, háborúval szemben a „teljes emberség" hatásos véde­kező módját hirdető írót együtt és egyszerre jelenti. A „béke a tét, az élet a bér" megfo­galmazásában már a fasizmus felett győztes Európa jövőjének zálogát látta. A „nagyobb közösség megmentő és megtartó" közegé­ben a kisebbség „eredendő és folyamatos­sági" kritériumaként a „légy hű önmagad­hoz!" üzenetét adta tovább a mai és az eljövendő nemzedékeknek. Kritikusként, esztétaként is ezeket az elve­ket vallotta, mert tevékenységére mindig úgy tekintett, mint szolgálatra, magyarságra, eu­rópai tudata, internacionalista eszmeisége magától értetődő, összegező, mélyen emberi megnyilvánulására. „Magyarságom nem le­het akadálya a közösségi kommunikációnak — írta a Nincs elveszett poszt című írásában — ... csak a magam legsajátosabb hozzájá­rulásával lehetek az emberség része és az emberség részese: elkötelezettje. Csak ha a magaméból adok, lehetek megértője a és megérdemeltje annak, amit mástól ka­pok ..." Az egy anyag, egy lélek közösségtu­dat felfogásával vallotta, hogy a kisebbség, „magyarsága létjogát csak többségbe ágyazva bizonyíthatja, és nagy közösségi eszmék, összefüggések és igazságok kereté­ben és szolgálatában biztosíthatja." A „ki tudja, hol kezdődik a jelen, ki tudja, hol ér véget a múlt" (Louis Aragon) kétkedő, kiváncsi kérdésére Fábry esetében is a külde­téses sors értelmét kereső költővel válaszol­hatunk: Aki alkot, visszafele nem tud lépni — s ha már kinőtt minden ruhát, meztelenül borzong a végtelen partján, míg fölzárkózik mögé a világ. (Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában) A „léttől a megismerésig, a megismeréstől a fölismerésig" vezető keserves és küzdel­mes utat öt évtizedes alkotói tevékenysége során Fábry Zoltán is megjárta. Nem „újra­­költeni" akarta a világot, hanem megváltoz­tatni. Győztesnek érezte magát, kudarcairól ritkán vett tudomást. A küzdelem jogának felismerése, a megismerés nehezének válla­lása, és az „egymásrautaltság" sorsközössé­ge jelentheti Fábry Zoltán munkásságában is azt a halhatatlanságot, melyben — Szilágyi Domokos szavaival — „egyedül küzdelmünk számít az egyetemes megmaradásért". Áprily Lajos Tavasz a házsongárdi temetőben Apácai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének A tavasz jött a parttalan időben s megállt a házsongárdi temetőben. Én tört kövön és porladó kereszten Aletta van der Maet nevét kerestem. Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom. s tudtam, elmúlt nevét már nem találom. De a vasárnap délutáni csendben nagyon dalolt a név zenéje bennem. S amíg dalolt, a századokba néztem s a holt professzor szellemét idéztem> akinek egyszer meleg lett a vére Aletta van der Maet meleg nevére. Ha jött a harcok lázadó sötétje, fénnyel dalolt a név. hogy féltve védje. S a dallamot karral kisérve halkan, napsugaras nyugat dalolt a dalban. hol a sötétség tenger-árja ellen ragyogó gátat épített a szellem. Aletta van der Maet nevét susogta, mikor a béke bús szemét lefogta. S mikor a hálátlan világ temette, Aletta búja jajgatott felette. míg dörgő fenséggel búgott le rája a kálvinista templom orgonája. Aztán a dal visszhangját vesztve, félve belenémult hervadásba, télbe. Gyámoltalan nő — szólt a régi fáma — urát keresve, sírba ment utána ... A fényben, fenn a házsongárdi csendben tovább dalolt a név zenéje bennem. S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem, egyetlen könny, hogy azt a dallamot Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

Next

/
Oldalképek
Tartalom