A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-10-05 / 40. szám

giai munkához is rendelkezik szükséges eszközökkel. Ezeket az audiovizuális központban találjuk meg. Videón, rövidfilmeken s más didaktikai eszközökön kívül számítástechnikai, növénytermesztési és állattenyésztési tanterme is van az iskolának. A szaktaníntézet tizennyolc osztályában háromszázhatvan tanuló tanul. Komáromtól Rozsnyóig jelentkeznek a tanulók. Az internátus nem korszerű, ki is nőtték, a jóváhagyott terv szerint jövőre kezdenek új kollégiumot építeni. A szaktanintézet falai közül kerülnek ki a mezőgazdasági gépesítés operátorai, a növénytermesztés gépesitői és az állattenyésztők.

Az iskola számos tanfolyam elvégzését teszi lehetővé tanulóinak. Jogosítványt szerezhetnek önjáró rakodók kezelésére, traktorra, motorkerékpárra, személy- és tehergépkocsira, önjáró szecskavágók és aratócséplö gépek kezelésére. Végezhetnek továbbá hegesztő tanfolyamot, s elsajátíthatják a mezőgazdaságban használt adó- és vevőállomások kezelését. A legjobb eredményeket elért tanulók hazai és külföldi jutalomkiránduláson vehetnek részt. Szabad idejük tetemes részét a szakköri tevékenység tölti ki. Az Olvár szép völgyében van az iskola szabadidő központja, az Ozónia, ahol a turisztikát kedvelők, a fiatal természetvédők és a halászok szakköre tevékenykedik. A tanulók szakmai felkészítéséről huszonnégy tanár, huszonhat szakoktató és tíz nevelő gondoskodik. Az elmúlt három évtized alatt ezerötszáz érettségizett növendék búcsúzott el az iskolától, remegő hangon énekelve: Ballag már a vén diák... Ugyanannyian távoztak nem teljes középiskolai végzettséggel.

— Az iskola múzeumáról is ejthetnél néhány szót! — figyelmeztetem Danis Ferenc igazgatót.

— Ez most a legnagyobb újdonság iskolánk területén. Májusban nyitottuk meg. Városunk és a környék lakosai bármikor megtekinthetik, ha érkezésüket előre bejelentik. Az ipolysági iskolák tanulói már jártak itt, szeptember elején a környékbeli iskolákat is értesítettük a nyitvatartás rendjéről. Hétköznapokon 14—18 óra között nézhetik meg múzeumunkat, amelynek az épületét mi magunk építettük.

— Mit láthatnak múzeumotokban?

— Egy hosszú termet négy kisebb részre osztottunk. Az elsőben az iskola fejlődése, a másodikban Hont vármegye írott emlékei, a harmadikban és a negyedikben Hont vármegye lakosainak az élete, mezőgazdasági termelése, otthona, mezőgazdasági munkaeszközei láthatók. Az érdeklődők tájékoztatása magnószalagról történik.

A szaktanintézet épülete teljesen elcsendesedik, mire Danis Ferenc társaságában kijutok a falak közül. Az iskola szomszédságában hivalkodóan néz rám a múzeum, amelynek a kiállított dokumentumanyagait és tárgyait nemsokára az est fátyla borítja be.

Csupán néhány lépést kellene tennem, hogy a bekapcsolt magnó elmesélje nekem Hont vármegye dolgos népének röghöz kötött életét, bemutassa munkaszerszámait, termelvényeit, gyümölcs- és szőlőtermő helyeit, a legelők és a rétek jelentőségét, az emberek táplálékát és ruházatát, igavonó állatait, de már későre jár, nem nyittatom ki a múzeum ajtaját.

— Egek Ura! — kiáltok fel. Ilyen gyorsan ránk hoztad az estét?

S eszembe jut megint Egeg, amelyhez királyon, iskolaigazgatón kívül még jó Tinódi Sebestyénünknek is köze van. Ördög Mátyás veszöde/me című históriás énekében az Egén táborozó egyesült keresztény hadak törökökkel vívott ütközetét örökíti meg.

MACS JÓZSEF

Ez már majdnem az egész csoport

Baráti

9 Baráti látogatását befejezve, 1990. augusztus 26-án délután elutaztak Jókáról az ölbői pávakör tagjai. Búcsúztatásukra a helybéli művelődési otthonban megjelentek vendéglátóik, a jókai folklórcsoport tagjai és a Csemadok-szervezet vezetősége.

Nos, így nézne ki a hivatalos közlemény, ha diplomaták búcsúztatásáról adna hírt. S,

I« hogy miért ezzel kezdtem az írást, arra még visszatérek.

■ — A lehető legjobb helyről jövök, hallom

valahonnan, majd egy idő után előbukkan egy fehér inges, napbarnított, mosolygós férfi. Mosolyog, de hiszen ahonnan jön — Imre bátyám pincéjéből (de a pincékből általában) — mosolyogva jönnek fel az emberek. Nyomában a gazda, — mit mondjak —, ő sem szomorú.

— Bárdosi Balázs vagyok, az ölbői pávakor vezetője. A kézszorítás meg az egész megjelenés bennem a kemény fizikai munkát végző embert sejteti. No, ebben a hitemben nem sokáig hagynak meg, mert rövidesen elárulják: a pávakör vezetője az ölböi általános iskola igazgatója. A későbbi beszélgetés során azonban kiderül, hogy a szőlővel foglalatoskodni az igazgató úr is szeret — no meg van is mivel, úgy hogy tán én sem járhattam távol az igazságtól hirtelen megállapításommal.

— Másodszor vagyunk itt, ám úgy érezzük, mintha már nagyon régi ismerősök lennénk.

(— Figyeld csak meg — szól közbe Juci, Szakái Julianna, a jókai csoport vezetője, aki a beszélgetés alatt itt-ott megjelenik —, a busznál, a búcsúzáskor még könnyezni is fognak egyesek.)

— Ölböről jömink, ebből a Vas megyei. Sárvár közelében lelhető, kilencszáz lakosú faluból. A bajai folklórfesztiválon ísmerkedtük meg és barátkoztunk össze a jókaiakkal. Jártak is már nálunk — ők is kétszer — utoljára most májusban, a lakodalmast mutatták be. Nagy sikerrel.

— Magunkról? Mit mondjak? Hagyományápoló csoport vagyunk, a helyi népdalkincs ápolását, továbbadását tűztük ki célul. A legfiatalabb tagunk tíz, a legidősebb hetvenkét éves. Ezerkilencszázhetvenháromban alakultunk; szerepeltünk Ausztriában; itt felvételt készített velünk a Magyar Rádió. Ismernek bennünket a megyében és a megyén kívül is. Ennyi.

S ennyi majdnem elég is, hiszen a vasárnapi ebédhez terítve — sőt a leves tálalva — van. Én is tudom, hová kívánják ilyenkor a mindenfélét kérdező, s csak az időt húzó személyt. Aki csak arra jó, hogy a vendégben

látogatóban

Milyen lesz a termés?

esetleg (az amúgy finom) leves langyos voltának emléke maradjon meg. Úgyhogy csomagolok és gyorsan elköszönök.

Az udvarban azonban még annyi időt szakítunk, ami alatt megtudom, hogy most negyvenkilencen jöttek, és családokhoz szállásoltak be. Fellépés most nem volt, de volt helyette pozsonyi városnézés (naná, hogy vásárlás is, mondja a vezető), este pedig a fehér asztal mellett találkoztunk a Csemadok vezetőivel és az itteni csoport tagjaival.

ígéretemhez híven ott vagyok a búcsúzásnál. Sőt, a megbeszélt időpontban, három órakor, csak én vagyok ott. Úgy látszik jól érezték magukat az ölböiek. Csak lassan gyülekeznek. S ahogy elnézem — a mosolygós ábrázatok után ítélve, sőt itt-ott vendég és vendéglátó egymásban kapaszkodva, nem éppen díszlépésben közelednek — mások is voltak pincében ebéd előtt, után. Miért is ne, hiszen akad pince (több is) Jókán.

Akkor most térjünk vissza a diplomata-látogatáshoz hasonlatos íráskezdethez.

— Miért jók ezek a látogatások — ismételte meg beszélgetésünk alatt a pávakör vezetője a kérdést —, miben látom a jelentőségüket? A határok légiessé válásához az ilyen kapcsolatok rengeteggel járulhatnak hozzá. A kisemberek diplomáciai tevékenysége óriási jelentőségű lehet a közeledésben — én ezt vallom.

Búcsúzáskor bizony igencsak sűrűn ölelgették egymást vendéglátók és vendégek. Nekem még délután telkemre kötötte a vezető : ha felénk jár, okvetlenül látogasson meg bennünket (persze, gondoltam magamban, már csak én hiányzóm Ölböről). Azért bizonytalanul bólintottam: igen, persze. Most, így utólag gondolkodva a dolgon, igazgató úr, könnyen lehet, hogy beváltom fenyegetésefnet. Hiszen — ezt Öntől tudom — augusztus 19-én kétszázötven belga, francia, finn és mérai (Románia) vendéget fogadtak az ölbői folklórfesztiválon.

Engem már valahogy kibírnak, ha egyszer mégis elmegyek. .. ..

GORFOL JENŐ Fotó: a szerző

5